Nemrég egy idősebb kollégámmal beszélgettem egy közös munkáról, és az eszmecserénk alatt jött egy üzenetem. Ránéztem a telefonomra, gyorsan elolvastam az üzenetet, és folytattam a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. A kollégám csendben megvárta, hogy újra figyeljek, majd arra kért, tiszteljem meg azzal, hogy ha vele beszélek, nem nyomkodom közben a telefonomat. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy milyen régivágású elvárás ez, de aztán rögtön rájöttem, igaza van. Vajon mikor vált „elfogadottá”, hogy odafigyelni a másikra csak egy feladat a sok közül, hogy a beszélgetés a multitasking része? Mióta nem szánjuk rá az időt és az energiát arra, hogy száz százalékig jelen legyünk, és figyelmünknek ne csak morzsáit dobjuk oda a másiknak? Mikortól nem feszélyez bennünket, hogy úgy szóluk valakihez, hogy az illető nem néz ránk? A kérdés költői, a válasz nyilván az instant ingerekben tobzódó, felgyorsult világban rejlik.

Azonban egyre többekben nő az igény arra, hogy egy picit lassítsanak, hiszen ha ilyen tempóban gázolunk, értékeinken taposunk, és elveszíthetjük mindazt, ami igazán fontos számunkra. Wertán Sára, a Beszélgess jól kommunikációfejlesztő vállalkozás alapítója szerint jó minőségű emberi kapcsolataink alapját a jó minőségű társalgások képezik. Ezért igénylik egyre többen, hogy visszataláljanak oda, ahol fontos, mély és jóleső beszélgetéseik abbamaradtak. Ezért akad mind több kávézó, ahol szándékosan nincs wifi, hogy a vendégek offline élményben részesüljenek, foglalkozzanak egymással, vagy legalább a másik szemébe nézzenek. Ezért állítja fel magának egyre több baráti társaság azt a szabályt, hogy az együttlétek alatt csak vészhelyzetben lehet a telefonhoz nyúlni. Nincs mese, ki vagyunk éhezve arra, hogy legalább a legszorosabb kapcsolatainkban (újra) megélhessük az egymás felé fordulást és az értő beszélgetések élményét. Kérdés, tudunk-e még igazán figyelni egymásra, és ha nem, akkor visszaszerezhetjük-e ezt a fontos képességet. Jó hír, hogy a válasz: igen.