2. rész

A meséhez szoktatásról beszéltem a múlt alkalommal. Néhány fontos észrevétel még idetartozik. Említettem a kezdeteket, amikor meséhez szoktatjuk az egy-másfél éves kicsiket. Itt fel kell figyelni arra, ha a kisgyerek, noha beül az ölünkbe, látszólag figyel is a képekre, esetleg mutogat is valamelyikre, de a mutogatott dolgok száma idővel nem nő. Marad egy-egy képnél, nem érdekli más. Vagy ha ráteszi a kezét a felnőtt szájára. Mintha zavarná a beszéd.

Más eset, ha a mesélés alkalmával a gyerek egy résznél érezhetően félelmet érez. Ilyenkor legyen alkalma megállítani a felnőttet, le is takarhatja a lapot. (Saját élményem: Barbarát ötéves korában nagyon izgatta a Föld keletkezése. Sokszor-sokszor olvastuk színes képekkel teli kedvenc könyvét. De a víz alatti vulkánok oldalát mindig át kellett lapoznunk. Vagy ha egy szót nem szeretett, rátette a kis kezét a számra.)

Arra végképp fel kell figyelni, ha a gyerek nagycsoportos korára még mindig nem képes leülni és végighallgatni egy nem egészen egyoldalas mesét. Ilyenkor azt mondani, hogy majd megérik, és egy év sokat számít – több mint naivitás. Persze számíthat, de csak akkor, ha ezt a meglehetősen nagy mozgásigényű, izgága, örökmozgó, ficergő gyereket valamilyen mozgásalapú fejlesztésre viszik. Ha ez nem történik meg időben, tapasztalatom szerint ezek a gyerekek nemcsak első osztályban, de nemritkán 3-4. osztályban is felpattannak a helyükről, és elkezdenek sétálni, odamennek a nyitott ablakhoz, mert ott több dolog történik. Vagy ki nem várva a sorukat, nem figyelve a szabályokra, rendre bekiabálják a jó eredményt. S nem értik miért kapnak fekete pontot. Hiszen ők tényleg a jó választ mondták. Sok ilyen gyerek itt veszti el a motiváltságát, hogy a továbbiakban is részt vegyen az osztály munkájában. (S mit is tehet? Rendet bont!)

A mese, mesélés közbeni passzív részvétel, a teljes figyelmetlenség sok mindenről szólhat. Beszéltünk már korábban az úgynevezett „művészlelkekről”, akik az iskolában a tanítóra rá sem nézve kifelé bámulnak az ablakon, vagy elmerülnek magukban, de ha váratlanul felszólítják őket, rendre mondják a jó választ. Többségben vannak azok a gyerekek, akiken felszólításkor látszik, hogy azt sem tudják, hol vannak. Ők soha nem rendetlenkednek, csak rém lassúak, és ez is tud bosszantó lenni.