Ülünk az egyik nagy budapesti pláza mozijában apuval, azaz Dobray Györggyel, aki amúgy a filmet rendezte, és Andor Tamással, aki az operatőre volt. Nézzük közel negyven év után újra, nagy vásznon, ahogy elindul a főcím, ahogy Beri Ary rohan át a szegedi Belvárosi hídon, és megszólal az ikonikus dal: Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis itt vagyunk… (a film elején még angolul). Nagy érzés. Oldalra nézek időnként, figyelem apu arcát, ahogy elérzékenyül, vagy épp kirobban belőle a nevetés, mert pontosan tudom, neki alkotóként legalább annyira meghatározó volt ez a film – már ha nem a legmeghatározóbb az összes közül –, mint azoknak, akik a nyolcvanas években fiatalon látták, általában nem is egyszer, sőt. Egy középkorú pár mögöttünk meghatódva, fennhangon énekli a dalt, aztán a végén odaszólnak egymásnak: „megint végigbőgtem az egészet” meg hogy „én meg újra végigröhögtem”. Egy nő pedig felkiált valahol előttem a vége főcím közben: vissza akarom! Nyilván benne van ebben a nosztalgia is, hogy az ember a fiatalságát akarja vissza, ami most újra olyan hitelesen és esszenciálisan ott van a vásznon, a furcsa, összevissza nyolcvanas évek, a rendszerváltás még némiképp beazonosíthatatlan előszele, meg persze az első szerelmek. Nekem meg eszembe jut, ahogy ácsorogtam a forgatáson, és bámultam a „nagyfiút”, Beri Aryt, és hiába voltam csak nyolcéves, arra gondoltam, ilyen szép, titokzatos szerelmem lesz majd nekem is, hiába nem méltat még egy pillantásra sem. És azt is tudtam, hogy olyan akarok majd lenni, mint a „nagylány”, Szilágyi Mariann, aki viszont annyira kedvesen szólt hozzám a forgatási szünetekben, hogy elolvadtam. Persze még ő is gyerek volt, tizenöt éves, akkor is, ha tizennyolcat kellett játszania. Aztán ott keringenek azok a homályos emlékek, amikor apu a bemutató után nem sokkal hazajött, és levegőt kapkodva újságolta: benyomta a tömeg valamelyik mozi ajtaját, mert elfogytak a jegyek.