A mióta az eszemet tudom, az erőszak, a veszekedés, a kiabálás az életem része. Apám érzékeny és jószívű volt, de egy pillanat alatt elborult az agya, ha neki nem tetsző dolgot tettünk, akár anyám, akár én. Az ordítás állandó volt nálunk, kislányként mégsem tudtam hozzászokni ahhoz, hogy a szüleim folyton ölték egymást. Ovisként egyszer a kádban magamra hagytak, és csak azt hallottam, hogy apám fenyegette anyámat, ő meg sikított. A félelemtől lehánytam magam. Emlékszem a tehetetlenségre: ott ülök a vízben, a hangom nem hallja senki, félek, nem tudok mit tenni, és körülöttem csupa rondaság a víz. Később tovább romlott a helyzet. Eleinte anyámat verte gyakrabban apám, de nagyobb koromban én sem úsztam meg soha. Tízéves lehettem, amikor egy barátnőmet elhívtam magunkhoz, és viháncoltunk, rohangáltunk, közben úgy bevágtam az ajtót, hogy az öregecske házunk faláról leesett egy darab vakolat. Apám felordított, és már ütött is. Úgy megvert, hogy összepisiltem magam, vérzett az arcom, felrepedt a szám. Ezt végignézte az osztálytársnőm, aki sokkot kapott, fel kellett hívni az anyukáját, hogy hazavigye, mert nem tudott mit csinálni, nem moccant, csak ült, és folyt a könnye. Nekem az ütések nyoma fájt, és az, hogy soha többet nem engedték, hogy játsszon velem. A többihez már hozzá voltam szokva.

Tündérmeseként kezdődött…

Nagyon korán elkezdtem fiúzni, azt hiszem, kétségbeesve kerestem valakit, aki szeret, aki megvéd, vagy valakit, aki egyszerűen nem az apám. Iskola után hamar dolgozni kezdtem, amikor végre volt saját keresetem, elköltöztem otthonról. Egyvalamit biztosan tudtam: az én életem más lesz, nem lesz üvöltözés, bordatörés, reszketés a következő ütéstől. Sajnos nem sikerült betartanom a magamnak tett ígéretem.

…

Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan folytatódik a történet, keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/01. számát!

Lejegyezte: Akovács Éva

Illusztráció: Thinkstock