Tizenkét éve találkoztunk először egy futóversenyen, ahol a SUHANJ! jóvoltából épek és fogyatékkal élők egymást segítve tették meg a kijelölt távot. Emlékszem, a sátornál ismeretlenül is nagy mosollyal fogadott világoskék egyenpólójában, és azóta is, valahányszor összehoz a sors, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Tíz év után tért vissza a Vígszínházba először csak vendégszínészként, majd újra tagként: saját bevallása szerint úgy érezte, hazatért, mert nagyon-nagyon szeret ebbe a társulatba tartozni.
Maga az épület, az atmoszféra felidézett benned valamit?
A Vígszínház varázslatos, de csak maga az épület ehhez azért kevés lenne. Számomra sokkal inkább fontos az a színházi vonal, ami a Vígszínház sajátja, hiszen ez a legnagyobb magyar prózai színház, aminek az a feladata, hogy a repertoárjában a klasszikustól a modernig, a komolytól a szórakoztatóig, a zenés és gyerekdarabokig mindent műsorára tűzzön. Szeretem, hogy itt nagyon sokféle stílusban, széles palettán lehet színészként dolgozni. A visszatérésem szempontjából mégis az a remény volt a legfontosabb, hogy egy ekkora intézményt lehet emberközpontúan is vezetni, és azt gondolom, hogy Rudolf Péter meg tudja ezt valósítani. Maximálisan bízom benne, hogy ő képes úgy vezetni a 125 éves létesítményt – miközben az egy 21. századi, modern színház –, hogy az magas művészi színvonalon tudja kiszolgálni a nagyon széles és változatos nézői igényt.
Milyen vígszínházi darabokban játszol most?
Ebben az évadban már három bemutatóm is volt. Az egyik egy szerepátvétel egy mai magyar darabban, A vándorkutyában, a másik két előadás a Bella Figura és a Party.
Ezekben a kortárs darabokban azért jó játszani, mert a ma emberéről szólnak, pont olyan gyarlók és nevetségesek lehetünk a színpadon, mint amilyen az életünk, a nézők pedig kifejezetten hálásak, amikor saját magukat láthatják viszont a történetekben.
Otthon, a Vígben.
A karanténhelyzet alatt nagyon sokan rákattantak a SzínházTV-re, aminek te voltál az arca…
Másfél évig valóban az életem része volt, de már nem veszek részt ebben aktívan. Ez nagyon szép és fontos kezdeményezés, a nézőknek és a színészeknek is nagyon jót tett, hiszen nem lehetett sehova menni – pláne színházba –, viszont az online közvetítéseknek köszönhetően rengeteg külföldi, vidéken élő, vagy bármi módon akadályozott néző otthonába is eljuthatott az élmény. Nekem most már nem fér bele az életembe, mert annyi minden mást csinálok, de szépen halad a SzínházTv a maga útján.
Mi az a „minden más”, amivel most foglalkozol?
Először is van egy 8 éves kislányom és közben havonta átlag 20-24 előadásom, ami azért elég sok. Szerencsém van, mivel a Víg mellett meg tudtam tartani azokat a darabjaimat is, amiket az elmúlt években szabadúszóként játszottam – a Centrál Színházban, az Orlaiban és a Játékszínben –, és ezek mellett akad mindig kis improvizáció, szinkronizálás, rádiózás… szóval van feladat bőven.
Mesélsz az improvizációról?
Dorkáékkal fél évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni a VálóTársasban. Egy ilyen este úgy néz ki, hogy miközben mi improvizálunk egy jelenetben, ők (Gönczi Dorka és Varga Zsolt válási mediátorok – szerk.) a szakmai oldalt teszik hozzá. Kiderült, hogy a nézők szeretik ezt az egyszerre színházi és pszichológiai formátumot. Elkezdtünk hát gondolkodni, hogy melyek még azok a területek a hétköznapi életben, ahol nehéz megbirkózni a feszültséggel és az érdekek egyeztetésével – ilyen például a munkahelyünk. Ekkor született meg a MunkaTársas. Akár munkavállalók, akár kis- vagy nagyvállalkozók vagyunk, mindenképpen találkozhatunk frusztráló helyzetekkel. Az improvizációs előadás konfliktusmegoldásokat kínál, humorral vegyítve. Abban segít, hogyan lehet túlélni, hogyan lehet egy pocsék helyzetből a legjobban kijönni, hogyan lehet kezelni az őrjítő főnököt/beosztottat, hogyan lehet jól kezelni a szituációt úgy, hogy közben komfortosan érezzük magunkat. (Az improvizációs előadásról Schmied Zoltán is mesélt nekünk, ide kattintva olvashatjátok – a szerk.)
Egy ilyen előadásba általában hány improvizáció fér bele?
Van gerince a történeteknek, tehát annyit tudunk, hogy egy-egy jelenetnek honnan hova kell kifutni, de ha túlságosan belemelegednénk, Dorkáék ügyesen leállítanak minket, hiszen az adott szituációhoz tartozó szakmai háttérnek is el kell hangoznia. Általában 8-10 jelenetre készülünk, de hogy ezek ilyen hosszúak lesznek, azt mindig az adott nap és az aktuális improvizáció dönti el.
Schmied Zolival a VálóTársas improvizációs előadásban.
Hogy érzed magad közben?
Egyszerre rajongva imádom és rettegek tőle! Minden egyes alkalommal úgy izgulok, hogy előadás előtt azt gondolom, mi az istennek csinálom ezt magammal, mert mi van, ha semmi nem jut eszembe? Mi van, ha hülyeséget mondok? Teljes kétségbeesés… és minden alkalommal megfogadom, hogy ilyet soha többet, de közben elképesztő adrenalin termelődik, ami egyfajta eufóriába vált át, és így a vége mindig az, hogy ráébredek, tulajdonképpen nagyon szeretem ezt a stílust.
Az improvizáció egyfajta hullámvasút, ami kizökkent a művészi komfortzónámból, miközben kondiban is tart.
A MunkaTársasban fontos a színészi összhang, hiszen itt többen vagyunk, nagyon figyelnünk kell egymásra, hogy jól tudjuk dobálni a képzeletbeli labdát. A mi pályánkon a munkahelyi feszültség nagyon speciális, ezért Dorkáéknak kellett egy kis előképzést tartaniuk arról, hogy mondjuk egy multinál milyen osztályok, beosztottak vannak, mi az a csapatépítő tréning, melyek a munkavállaló kötelezettségei, jogai. A segítségükkel számos olyan dologról tanultunk, amit ebben a mi zárt világunkban eddig nem ismertünk.
Milyen típus vagy, mennyire viszed haza a színházi esték doppingját vagy feszültségét?
Persze, átmos egy-egy szerep, de megpróbálom nem hazavinni sem a jó, sem a rossz dolgokat. Ha szakmailag vagy a magánéletben nehezebb időszakon megyek épp keresztül, megpróbálok – előre menekülve – többet futni, jógázni és dolgozni magamon. Egy jó ideje autogén tréningre alszom el, szeretem hallgatni, és most már magamtól is végig tudok menni néha egy ilyen befelé figyelésen, de ezt folyamatosan fejlesztenem kell.
A lányod látja a darabjaidat, be szoktad vinni őt a színházba?
Egyetlen előadásban láthatott, ott is csak azért, mert abban semmi olyan nem történik a karakteremmel, amit ő ne tudna feldolgozni. Miközben viszem a korának megfelelően bábszínházba és mindenféle előadásra, igyekszem őt távol tartani a színháztól, hiszen én neki elsősorban az anyukája vagyok, így azokkal a szerepekkel, amiket játszom, neki még (korából adódóan) nincs dolga. Ráadásul engem kifejezetten zavarna, hogyha munka közben arra gondolnék, hogy ő az öltözőben mesét néz, vagy épp szórakoztat egy öltöztetőt… Igyekszem teljesen különválasztani a munkahelyemet és a magánéletemet.
Uszodai portré…
Az Instagramon láttam egy képet, amin egy Wonder Womanes úszódresszben mosolyogsz és elmeséled, újra úszol. Hogy jött ez az életedbe?
A gyerekem óvodás korától imád úszni, így szerettem volna én is felzárkózni. A jóga és a futás mellett jó kiegészítő edzés, még akkor is, ha nem tudom rendszeresen végezni. A futás a SUHANJ! miatt is jelen van az életemben. Ősszel egy nagyon súlyos Covid fertőzésen estem át, a delta verziót kaptam el, és sajnos nagyon megcibált – két hónapon keresztül semmit sem tudtam sportolni. Bizony éreztem emiatt visszaesést, mert hát a sport igazságos, ha az ember hosszabb ideig kihagyja, meglátszik a teljesítményén. Mostanra sikerült visszaedzenem az eredeti szintemet, már légszomjam sincs, de ezen kellett dolgozni rendesen. A futás amellett, hogy kondiban tart, lelki segítség is, amolyan terápia, kikapcsol. Van abban valami meditatív, hogy „jobb láb-bal láb, jobb láb-bal láb…”
A videómegosztókon fent van, ahogy a BudaPart a kultúráért projektben József Attila A Dunánál című versét szavalod – a Dunánál. Milyen érzés volt?
Azt gondolom, hogy 2022-ben a Vers mindenkinek ideje lejárt, legalábbis az a formája, amin mi felnőttünk. Az irodalmat olyan vizuális extrákkal lehet újra közelebb hozni az emberekhez – főleg a fiatalokhoz –, amelyek élővé, lüktetővé, fogyaszthatóvá teszik ezt a művészeti ágat. Rendszeresen olvasok fel különböző felolvasó színházakban, nagyon szeretem ezt (is) csinálni és azt látom, van rá igény, fiatalok körében is népszerű, telt házzal működik, ami nagyon jó dolog, hiszen új energiát ad az irodalomnak.
A képekért köszönet Kovács Patríciának.
