A japán teázási szertartáson a vendégeknek le kell tenniük a mindennapok apró nyűgeit. A teapavilonokba olyan alacsony folyosó vezet, ahol csakis hajlott háttal lehet közlekedni, és ez az apró kényelmetlenség mindjárt el is tereli a vendég figyelmét minden egyéb gondjáról, bajáról.

A teázóhelyiség berendezése is a lehető legcélszerűbb, a földön csupán néhány gyékény hever, a virágokat művészi módon úgy rendezik el, mintha véletlenszerűen kerültek volna egymás mellé, a vízforralóból távozó gőz hangja a fák lombjainak susogását idézi.

A teázóhelyiségben nem sok minden történik.

Ezt a nem sok mindent mi, nyugati emberek úgy hívjuk: tökéletes harmónia.

A teakészítő vizet hoz, tüzet rak, kiválogatja a teafüvet, széthajtogatja a kendőt, elhelyezi az asztalon. Mozdulatai kimértek, mégis annyi összpontosított energiát árasztanak, hogy a vendégek lélegzet-visszafojtva figyelik. A ceremónia a teljes ellazulás, a befelé figyelés, az időtől való elszakadás rituáléja.

Gondolják el, ha életünk minden egyes pillanata ilyen különleges volna!

Nem kell hozzá túl sok, elég egy csésze tea. Vagy bármi, aminek szívvel-lélekkel átadjuk magunkat.

Kamaszkoromban, vagyis annyira régen, hogy még minden éppen fordítva működött a világban, volt nekünk egy klubunk. A házban, ahol felnőttem, úgy döntöttek a szülők, legyünk szem előtt, ezért átadtak nekünk egy tárolóhelyiséget. Az egyik srác (ma számítógépes grafikus) pikáns karikatúrákat festett a falra, egy másik beszerzett egy rozzant hifitornyot, suli után bezsúfolódtunk a kis bunkerba. Miközben odakint összeomlott a szocializmus, a kertben virágzott az orgonabokor, mi feltekertük az erősítő gombját.

Sokak szerint az internet sem egyéb, mint egy hatalmas klub. A kamaszok bevackolnak, a fél életüket ott töltik, hol másutt töltenék, ha éppen leáll körülöttük a világ? Míg az idősebb korosztályok számára a pandémia a vastag regények, családi vacsorák (vagy viták), a home office és Netflix sorozatok ideje volt, őket a haverok, osztálytársak üzeneteivel teleszórt chatszobák meghittsége vigasztalta.

Fókuszban című rovatunkból kiderül, hogy a szakemberek a járvány legsúlyosabb örökségének a fiatalok rossz mentális állapotát tartják.

És mégis, a világ nem lehet olyan ronda, hogy egy nemzedék ne fedezne fel benne valamilyen bátortalan szépséget. Nem lehet olyan veszélyes, hogy egy pattanásos kamasz ne találjon egy sorstársat, aki megosztja vele, hogy neki is nagyon nehéz.