Arról írt egy kedélyes, fiatal olvasónk, hogy ideje lenne elemeznünk férjeink, társaink főzési szokásait, mert ő csak úgy tudta túlélni párja konyhacsászárságát, hogy papírtányérokat vásárolt, ám nem mert belemélyedni a témába, mert szerinte a főzős férfiakra ájultan néz fel a világ, és haragudnának rá az olvasók, ha részletezné a helyzetét. Ám én azon spekulálok, hogy e lapszám megjelenésekor már bőven mögöttünk lesznek a karácsonyi ünnepek, tehát fogyókúrázni fog az ország, és a mérleggel vívott harc közben megbocsátják nekem, ha lelki rokonságot érzek a levélíróval, és bevallom, hideglelést kapok az unásig ismert kórustól: „De jó neked, a férjed főz…!” Hú, halihó, tényleg jó nekem – az étkezés végéig! Mert az én közgazdász páromat kikapcsolja a főzés, elfeledkezik a világ ezer bajáról, a céges, gyerek-, unoka- és „Ildi-problémákról”, ha a konyhában kotyvaszt – de csőlátóvá alakul. Igen-igen, azzá, hiszen csak a végtermékre összpontosít – általában különböző méretű és műfajú cupákokra –, közben mindenre vak. Nem világos? Elmagyarázom. Most például szombat van, dél körül jár az idő, fél óra múlva ebédelünk, én belépek a konyhába… Tájkép véres csata után! A kiömlött pirospaprika szimbolizálja a vért, amiből a járólapra is jutott bőven, a pulton krumpli-, hagyma- és tojáshéj, húsvágó deszka, uborkareszelő, mócsingdarabok, némi ecet, gríz, tálkák, tányérok, kiskések, nagykések, kanalak és láboserdő. Utánam siet életem párja, aki túllép az „úri kocsmán”, és rendes csőlátóhoz illően csak a rotyogó marhapörköltre figyel, mennyei illat, mormogja, majd kedvesen fordul hozzám: „Édesem, kérsz kostolót?” Nem, nem kérek, mert arra gondolok, hogy a konyhánk úgy fest, mintha tízszemélyes ebéd készült volna, pedig ketten fogunk enni, és délután csak egy gyerek és egy unoka várható. Míg ezen morfondírozom, haspók csőlátóm az uborkasalátát ízlelgeti, majd újabb kóstolgatásra biztató felszólításokat lövell felém.