– Azt tudod, hogy a házatok még mindig üresen áll? – Erzsi néni már a harmadik elköszönés után fordult vissza és tette fel a kérdést, Zita fél lába már a kocsiban volt, úgy kérdezett vissza. – Mit tetszett mondani?

Erzsi néni közlelebb lépett: – Nem költöztek be az új lakók – mondta.

 Zita csizmasarka az aszfaltra koppant, a Volvo ajtajára támaszkodott, a költözés jutott eszébe, a nagy kapkodás, az, ahogy próbálja gyűrődés nélkül, de vállfástól összehajtani és bedobozolni Imre öltönyeit, az ingeket, a nadrágokat.

– Ha nem, hát nem, az ő dolguk – mondta, mosolyogni próbált –, még egyszer nagyon köszönöm, de most mennem kell a lányokért – hadarta, beült a kocsiba, és elhajtott, még ahhoz is volt ereje, hogy visszaintegessen.

A sarkon túl aztán egyszerre rájött a reszketés, tiszta erőből megszorította a kormányt, túl gyorsan hajtott rá a fekvőrendőrre, ahogy az megdobta az autót, azt érezte, kiszakad a szíve a mellkasából.

Az utca végén a bezárt kisbolt előtt üres volt a parkoló, Zita megállt, a leakciózott csipszet hirdető felirat tovább fakult az alatt a másfél év alatt, amióta utoljára itt járt. Kinyitotta a táskáját, elővette a kézfertőtlenítős tubust, vadul dörzsölte az ujjait, érezte, ott készülődik a torkában a sírás. Nem omolhat pont most össze, mért pont most, kibírta az idefele vezető utat, a temetőben az intézkedést, és az új sírkő látványát, aztán a néninél a kávézást és a beszélgetést, az elviselhetetlenül jó szándékú, elviselhetetlenül kedves mondatokat, persze-persze, az élet megy tovább, ki gondolta volna, hogy ilyen fiatalon, szegény kislányok, hogy bírják az új iskolát, igyekeznek, persze, mindig szorgalmas kislányok voltak, öröm volt vigyázni rájuk.