Február elején jöttetek ki egy új klippel, ami az utcára kidobott emlékekkel foglalkozik. Mi inspirálta ezt a dalt?
Az Ez is ti vagytok, ez is én vagyok dalunk jóval tágabb témát dolgoz fel, mint a hajléktalanság – amit karácsony környékén szoktak legfőképp támogatni, kampányjelleggel, pedig egész évben aktuális –, címéből adódóan a dal eredeti alapötlete, motívuma egy lomtalanításhoz kapcsolódik. A 8. kerületben járunk ugyan, de azt gondolom, hogy ez picit maga a 21. század, sőt talán az előző évszázadok is megjelennek benne, hiszen – sajnos nem csak jelképesen – a sorsunk nagy százaléka az utcára van dobva. Akármilyen házikókban, lakásokban lakunk, globálisan és itthoni viszonylatban is az emberi sorsok nagy része nem palotákhoz kötődik, és sajnos sokan nem olyan körülmények között élnek, mint ami valójában megilletne egy embert.

Szerinted hogyan történhetett volna ez másképp, lenne rá megoldás?
Alapvetően abban hiszek, hogy az ember nem kiszolgáló személyzetnek születik, megoldható lenne az élet úgyis, ha mindenki a saját képességeinek megfelelően, a maga erejéből a saját univerzumának megteremtésén dolgozna, nem pedig valaki másénak. Valahol nagyon régen félrement az, hogy sokan azt hiszik, elsődleges feladatuk, hogy beálljanak valamiféle sorba, amit egyszer valaki kitalált, holott egyáltalán nem biztos, hogy mindenkire illik ez a minta. Nézzük csak meg a kisgyerekeket, akik, amikor elmennek az első balett órára és azt mondják nekik, hogy zenére menjetek át a termen, egymillióféleképpen lépkednek. Ezen az alapon, amikor az emberek megszületnek, akár egymillióféleképpen gondolkodhatnak, léphetnek, álmodhatnak, ebből lesz majd valamiféle összekalapácsolt rend, amit már a bölcsiben elkezdenek belenevelni mindenkibe: melyik korban mit kell tenned, mit nem szabad tenned, milyen nemnek, rassznak kell megfelelni, milyen időközönként, mit kell csinálni (télen, nyáron), mikor kell iskolába menned, mikor kell szülnöd, családot alapítanod, azon belül, hogyan kell nevelni a gyermekedet… Elképesztő paraméterek által meghatározott rendszerben él az ember, ami valójában nem az ő döntése, nem az ő szabad természete szerinti, és én ezeket a határokat igyekszem tágítani az életemben. Bárcsak megmutathatnám, hogy ez a kevés is milyen sokat jelent! A saját univerzumomat hihetetlenül színesre tudtam berendezni. Jó lenne, ha mindenki  a saját életének a rocksztárja lehetne, vagy bármi, amiről álmodik, és nem egy mások által rákényszerített szerepet kellene túlélnie. Mindent, ami körülvesz, valahol mi teremtettünk.

Nézzünk szét magunk körül, és ha valaki egy kicsit is lejjebb van a szakadékban, mint mi, akkor nyújtsuk ki a kezünket, és segítsünk ahogy tudunk még akkor is, ha úgy érezzük mi is épp csúszunk, mert valaki utánunk is utánunk fog nyúlni!

Szoktál önkénteskedni? Együttműködsz valamilyen szervezettel? 
Abban hiszek, hogy azzal van dolgunk, amit az élet elénk sodor. Nem muszáj mindig csak az intézményes segítségnyújtásra gondolni, a kis gesztusok is számítanak, legyen az egy kedves szó, egy apró figyelmesség. Egyszer egy tinédzser kislány zokogott az utcán, senki rá sem nézett, pedig csak annyi hiányzott neki, hogy valaki megkérdezze „Mi a baj?”, amire persze azt mondta, semmi. Ekkor elővettem egy kispárnát a kocsiból, és mondtam, hogy általában ezt szorongatom, amikor nagyon nagy baj van, és odaadtam neki. Ettől elkezdett nevetni. Később megtalált és rám írt a Facebookon, megköszönte a párnát és a kedvességet, elmesélte, hogy valami brutális mélyrepülésben volt, és akkor ott, sokat számított neki ez a jelenet. Ha az érzéketlenség kérgét megpróbáljuk lehántani magunkról, észrevehetjük, amikor kijelez a gép, hogy „tessék, itt az alkalom, segíthetsz!”. Ha az ember veszi a fáradtságot és kinyitja a szemét, apró dolgokkal is tehet a környezetéért. Persze mindenkinek megvan a maga baja, előfordul, hogy reggel felkelünk, és megint elkezdenek gyűlni a felhők a fejünk fölött, hibáztatjuk magunkat mindenért, amit nem csináltunk meg vagy amit elrontottunk, de! Megtehetjük azt is, hogy félre toljuk ezeket, hogy „oké, eddig minden tőlem telhetőt megtettem”, elkezdhetjük azt mantrázni, hogy „te jó ég, azért mennyi mindent megéltem, véghez vittem, jártam iskolába, dolgoztam… vannak, akik szeretnek, van, amit már letettem az asztalra!” és akkor máris egészen másképp indul egy nap. Ha adok magamnak reggelente egy ilyen kis léleksimogatást, jobban indul a nap, és már van miből adnom másoknak is.

Minden reggeled ilyen „szeretem magam” rituáléval indul?  
Bárcsak így indulna, de hát nem vagyok tökéletes, viszont már többször megtapasztaltam, hogy ez működik. Nyilván a habitus, a társadalmi szokások és a sötét fellegek mindenkinek ott vannak, de le lehet ezeket győzni. Jobb napjaimon nekem is sikerül, látom, hogy ez a jó út, és mondjuk úgy, elindultam rajta. Kaptam az élettől egy hatalmas ajándékot, aminek egyben megvan a súlya is, ez pedig a szabadság és az igazság keresése, ami gyakorlatilag gyerekkorom óta a lelkembe van tetoválva, és ez arra sarkallt, hogy folyamatosan keressem, de közben lehetőleg ne bántsak vele senkit. Nem mindig volt egyszerű így átírni a szabályokat, 17 éves koromban el is költöztem otthonról.

Ha valamiben kényszert érzek, ha bármi úgy történik, ahogy nekem nem jó, sokáig gondolkodom ugyan, de még ha fájdalmas is a döntés, mindig a szabadságot választom.

2022-ben hogyan éled meg a szabadságot? Mi az, amit másképp csinálsz?
21. századi betegség, hogy nincs idő semmire. Gyakran érzem, hogy már szinte nem fér semmi bele a napba a gyerekek, a zenekar, a forgatások, takarítás, főzés mellett, de úgy gondoltam – mivel az univerzum végtelen és az idő emberi találmány –, megkeresem azokat a kiskapukat, amivel meg lehet hackelni az időt. Az egyik ilyen kiskapu számomra a meditáció. Részt vettem egy négynapos transzcendentális meditáción, ami nagyon „spirinek” hangzik, de nem az, tulajdonképpen arról szól, hogy naponta kétszer húsz percet csendben ülünk és egyetlen, az oktatónktól kapott szót, egy mantrát magunkban ismételgetünk magunkban. A gyakorlat nem egy nagy hókuszpókusz, de elképesztő mennyiségű energiát szabadít fel bennem, és olyan nyugalmat ad, hogy minden átrendeződik, hirtelen kitágul az idő. Lehet ezt gyakorolni a kocsiban ülve, félrehúzódva, elvonulva, de még úgy is működik, hogy a gyerekek és a kutya is körülöttem vannak, de érzik, hogy anya most elfoglalt. Mindig úgy próbálom alakítani, ahogy a nap engedi, rugalmasan, a lényeg, hogy ne görcsös kényszer legyen belőle, mert akkor semmit sem ér.

Van egy külön meditációs sarkod otthon?
Jelenleg egy 35 négyzetméteres albérletben lakunk, bevallom, én tulajdonképpen amolyan „Avatar-fészket” építek egyfolytában. Nagyon-nagyon szeretem a színes fényeket, olyan tudok lenni, mint egy kisgyerek, amikor rácsodálkozik a karácsonyfára. (Egyébként a karácsonyfa még mindig áll nálunk, pedig már február vége van, de a gyerekek kérték, hogy még ne szedjük le…) Összeszámoltam, az évek során összegyűlt több mint 50 darab füzér, ami folyamatosan fénybe öleli az otthonunkat, és ennek az egésznek a megkoronázása az Antal Andrea szobrászművész által készített csakralámpa, ami 220 centi magas, úgyhogy a jelenlegi otthonunkban csak vízszintesen fér el. Ez a csakralámpa egy hihetetlen boldogságot és nyugalmat sugárzó képzőművészeti csoda, mert mind a hét lámpa körül egy olyan apró lyukakkal ellátott, agyag burok van, ami szanaszét szórja a fényt a lakásban. Varázslatos!

Hogy lehet elférni két gyerekkel, 50 lámpafüzérrel ezen a 35 négyzetméteren?
Valóban nagyon picike, de ha az ember okosan, átgondoltan rendezi be és ráébred, hogy tulajdonképpen a család az idő 90%-ában egy szófán ücsörög, száműzni lehet a felesleges dolgokat. Elég egy kicsi konyha, egy pici fürdőszoba (ha belegondolsz, az ember egy fenékkel egy vécét tud megülni, minek 9 fürdőszoba?!). Éltünk mi 360 négyzetméteren is és nem volt jobb, GPS-szel kerestem a gyerekeket…

Rájöttem, hogy minden, ami feleslegesen nagy vagy sok, nemcsak helyet vesz el, hanem időt is: a takarítás, rendrakás és a lom lehúzza az embert.

Elköltöztél egy hatalmas házból egy egészen pici albérletbe – neked is rengeteg dologtól meg kellett válnod. Hogyan éled meg a lomtalanítást, könnyen el tudod engedni a tárgyakat? 
Szeretek bizonyos tárgyakat és a történeteiket, de amikor terhes voltam a gyerekekkel, felébredt bennem az ösztönös lomtalanítási és tisztogatási vágy, ami a végén már odáig fajult, hogy a szülés előtt fogkefével töröltem át a csempék közti fugát… Klasszikus fészekrakás. Nagyon vágytam arra, hogy ami negatív, lehúz és már terhes, attól megszabaduljunk. Többször csináltunk úgynevezett léleklomtalanítást a zenekarral és a barátaimmal, összegyűjtöttünk mindent, ami még hasznos, de nekünk már nem kell. Volt, hogy egy 10 tonnás teherautót tettünk tele adománnyal, ami végül Miskolc környékén lakó mélyszegénységben élőkhöz jutott el. Otthon sokszor nem is érezzük, hogy a sok cucc, amit ide-oda pakolunk, mennyire le tudja húzni a hangulatunkat. Dolgozik a reklámok hatása és társadalmi nyomás is, hogy mindenfélét megvegyünk, és bármennyire nem használjuk ki, sokszor nehezen szabadulunk meg tőle, mert munkál bennünk a gondolat, hogy mennyit dolgoztunk azért a pénzért, amiből megvettük. A pénz ilyen módon energia, amit nem szívesen dobunk ki, de ha igazán komoly elhatározásunk és igényünk van a letisztulásra, nincs, ami megállítson. Részemről vettem egy nagy levegőt és elkezdtem pakolni úgy, hogy nem gondolkoztam rajta sokáig, csak fogtam, és hatalmas zsákokba tettem, ami már nem kellett. Az ilyen munkához azért nem árt, hogy őszintén szembenézz magaddal és elismerd, hogy a három éve vett ruhára, ami maximum egyszer volt rajtad, valójában nincs szükséged. Mennyire ránk kényszerített dolog a divat is: az emberek többnyire csak azt látják hogy jól érzed-e magad egy adott cuccban, mert ha igen, attól ragyogsz és pozitív lesz a kisugárzásod. Ehhez nem feltétlenül kellenek a legújabb holmik, elég egy sima fehér póló és egy farmer. Van olyan cicanadrágom, amit 15 évesen az első fizumból vettem, oké, megvarrtam már párszor és befestettem, de még mindig megvan és szeretem.
A gyerekvállaláson kívül a költözés egy másik jó alkalom a lomtalanításra: amikor ott állsz a sok vacak között és annyira dühös leszel, hogy azt se tudod, mi van a dobozokban, és nem is érted, miért lett ennyi, legszívesebben felrobbantanád az egész kupacot…
 
Mit teszel, ha magányra vágysz? 
Amikor még egyedül voltam, az egyetemi éveim alatt, éltem én kilenc négyzetméteren is. Az egész lakás mindössze egy mosókonyha volt, egy pici galériával, amin épp csak az ágy fért el, felállni nem lehetett, mégis bőven elég volt. Boldog emlékek fűződnek hozzá. Ha mostani életemben egy kis egyedüllétre vágyom, arra ott az autókázás. Az a pici elvonulás az énidőm. Néha leparkolok és olvasok, vagy értelmes videókat nézegetek.

A klip-premier után most mire készültök a zenekarral? 
Ami a szívünkön, az a szánkon. Potyognak ki belőlünk a dalok, akár autóvezetés közben is, olyan ötletek jutnak eszünkbe, hogy azonnal összeáll egy-egy szöveg. Már készül az új album is, illetve júniusban a Művészetek Palotája, Hey, June! fesztiváljának keretein belül lesz egy különleges előadásunk, az Echo, ami egy akusztikus műsor, tulajdonképpen egy performansz, olyan látványvilággal megspékelve, ami egy táncoló, lüktető, lélegző, mozgatható emberi massza (a zenekart is beleértve), kicsit Platón barlanghasonlatát idézve.

Kiemelt kép: Smagpix, köszönet a képekért Pásztor Annának.