Fogadjunk! Tízet teszek egy ellen, hogy a szerelmi líra legtöbb maradandó alkotása tavasszal született. (Kivéve talán a „nagy szakító” verseket.) Mintha télen vagy különösen ősszel az ember hajlamosabb volna az élet súlyos kérdésein merengeni, míg tavasszal az elméje helyett inkább a szívét dolgoztatja. És jól teszi.

Tavaszi történet. És tavalyi, de ez most nem számít. A lány a cipőbolt előtt állt, és merengve nézte a kirakatot. A felületes szemlélő azt hihette, hogy a legújabb tavaszi modelleket fürkészi, és azon tűnődik, vajon a barna vagy a fekete lenne jobb választás az új szezonra. A férfi, aki az üzletből nézett ki az utcára, és aki – férfi voltából adódóan – jóval kisebb elmélyüléssel vásárolt magának lábbelit, bentről figyelte a lányt. Újfent rácsodálkozott magában arra, hogy a nők mennyi érzelmet képesek magukban gerjeszteni egy pár cipő láttán, és arra is, milyen érdekes, hogy ez egyszer elragadtatással, máskor ingerültséggel tölti el az emberfiát. Ebben az esetben inkább az előbbire hajlott, annyira, hogy egy idő után megpróbálta kitalálni, melyik cipő tartja ilyen sokáig fogva a lány tekintetét. Akkor hökkent csak meg igazán. Abban a kirakatban ugyanis, amelyik előtt a lány ácsorgott, csak férficipők sorakoztak, az áhítat tárgya pedig egy meglehetősen nagy, vastag talpú, barna, fűzős félcipő volt.

A férfi ott bent persze, nem tudta, hogy a lány itt kint éppen emlékezik. Azokra az időkre, amikor még minden férficipő- és férfiruha-kirakat előtt azért állt meg, hogy megnézze, vajon melyik darab lenne jó Neki. Most nincs kinek vásárolnia, és mivel az események még nagyon friss emlékeket ébresztettek benne, a lány azt érezte, hogy nem is lesz ilyen személy az életében soha többé.

A férfi, akinek a lány azóta a réginél is nagyobb lelkesedéssel vásárol, vett egy nagy levegőt, kilépett az üzletből, és megszólította a lányt. Merthogy tavasz volt, magyarázta később, és ilyenkor az ember valahogy bátrabb. Pár perc múlva már a Mozart cukrászdában ültek, a lány túrótortát evett, és arra gondolt, hogy tavasszal fura dolgokra képes az ember. Akár arra is, hogy elfogadja egy vadidegen férfi meghívását.

Megújulásra készen

Az ember – bármennyit kesergünk is az ellenkezőjén – valójában még mindig ezer szállal kötődik a természethez. Ezért hát abban az évszakban, amelyben minden a megújulásról, a termékenységről, az ígéretről szól, természetes módon lelkileg is ebbe az állapotba helyezkedik.

Gondoljunk csak a népszokásokra, amelyek olyan maguktól értetődően követték, követik a természet ritmusát! A télbúcsúztatókra, a böjtre, amely testileg, lelkileg felfrissíti, új energiákkal tölti fel a szervezetet. Márpedig, ha testünk megszabadul a télen nehéz ételekből felhalmozott méreganyagoktól, akkor gondolataink, érzéseink is frissebbek, gyorsabbak, könnyebbek lesznek.

Nem véletlen, hogy a húsvéti vagy az azt megelőző szokásokban a víznek, a tojásnak, a zöld ágaknak olyan nagy szerepük van. A víz tisztít, és maga az élet, a folytonosság. A szegedi lányok régen a húsvét előtti pénteken megfürödtek a Tiszában, csak hogy szépek legyenek, ezzel mutatva példát késői utódaiknak, mely szerint a szépségért minden korban, és mindig máshogyan, de áldozatokat kell hozni.

A patakban vagy a kút vizében mosdás számos más vidéken is dívott, hiszen a lányok szépsége volt az a hívás, amelyre a legényeknek fel kellett figyelniük. Ez (volt) az a bizonyos első lépés, amely után következhetett a többi.

A tavaszi nagytakarítássá fogyatkozott tisztító, a rosszat elűző szertartások is azt jelzik, hogy az emberek ezt az időszakot érezték a megtisztulásra legalkalmasabbnak. Ilyentájt kell megszabadulni nemcsak a téli zsírpárnáktól, de azoktól a lelki súlyoktól is, amelyek miatt az ember nem tud kellő nyitottsággal fordulni az új dolgok felé. Márpedig minden új kapcsolatnak az a feltétele, hogy merjünk belevágni. És a tavasz ebben nagyon sokat segít.

Hátha épp ez lesz az…

Tavasszal, figyeljék meg, még a tekintetünk is valahogy feljebb emelkedik. Télen gyakrabban nézünk csupán a lábunk elé, a súlyosabb ruhák miatt is nehezebbnek érzünk mindent.

Más az emberek kedve, mondta a napokban egy eladónő, és azt az érdekes jelenséget próbálta megfejteni, hogy hiába a tél végi nagy leárazás, az emberek sokkal nagyobb lelkesedéssel jönnek az első tavaszi darabokért. Persze, azért elfogytak a téli garbók is mind, de össze sem lehet hasonlítani az akkori hangzavart azzal a csiviteléssel, amelyet tavasszal csapnak a nők az üzletben. Készülődnek, mint a madarak, nevetett az eladó, és sokkal inkább nőként, mintsem kereskedőként örült ennek a fordulatnak.

Az a férj, aki nemrég egy rádióműsor hallgatóival osztotta meg aggodalmait, egyáltalán nem örült a tavaszi újjászületésnek. Elmondta, hogy az ő felesége minden februárban beveti magát a garázsuk melletti kis szobába, ahol a kondicionáló gépeit tartja, és őrült tempóban igyekszik a legjobb formába hozni magát. Amitől a férj tart, mert, derült ki a beszélgetésből, pontosan érzi, hogy ez a nagy készülődés nem neki szól. Mindaz az unalom, közöny, az elfojtott csalódások télen elviselhetőnek tűnnek az asszonynak, de tavasszal mindig valami reménykedés fogja el, hogy ez az egész lehetne sokkal, sokkal jobb. Biztosan évről évre fogy ez a lendület, de azért még mindig jut belőle minden tavaszra valamennyi. Hallgatva ezt a történetet, nem lehetett eldönteni, hogy az volna-e a jobb, ha elfogyna ez a vágy, vagy ha maradna belőle még sok éven át.

Kockáztass!

Erika azt mondja, ha nem tavasszal ismerte volna meg Istvánt, nem lett volna a kapcsolatukból semmi. Télen biztosan szépen kikerülte volna ezt a problémás férfit, olyankor az ember inkább biztonság, melegség után vágyik. De ez a furcsa, lobbanékony fiú kíváncsivá tette.

Olyan igazi nagy feladat volt, mesélte később, amelynek úgy kellett nekiveselkedni. Tele voltam energiával, tettvággyal, azt éreztem, hogy képes vagyok előre és még annál is előrébb menni ebben a kapcsolatban, nem bánva, hogy mi lesz ezután. Valahogy úgy, ahogy az első tavaszi napokon nekivágunk, hogy átgyalogoljunk a Margit hídon. Emlékszem, ezt együtt meg is tettük. Könnyű volt, nem éreztem, nem akartam érezni a dolgok súlyát. Kockáztattam, azt hiszem, ő is, és így volt jó.

Valószínű, hogy sokaknak megvannak a maguk őszi, téli vagy nyári történetei, és rácáfolnának erre a gondolatmenetre. Ne tegyék! Ez nem olyan kérdés, amelyben feltétlenül dűlőre kellene jutnunk. Biztosan igazuk van nekik is.

És egyedül?

De az talán nem tűnik túl merész megállapításnak, hogy annak, aki egyedül van, talán tavasszal a legnehezebb. Hiszen ezek a hívogató érzések, amelyeknek, jóllehet éppen nincsen tárgyuk, bennük ugyanúgy élnek.

Tavasszal volt a legrosszabb egyedül lenni, mondta egykori szomszédnőm. Azt mesélte el, hogy míg a tél eltelt a karácsony elő- és utómunkálataival, addig tavasszal minden arra emlékeztette, hogy egyedül van. Futni járt, de néha feltette magának a kérdést, ugyan kit érdekel az, hogy ő most hogyan is néz ki. A barátai kirándulni hívták, de nem ment, a tavaszi fesztivál helyett legfeljebb a tévét nézte vagy olvasott. Mintha tetteinek csakis akkor volna értelme, ha azt valakivel együtt, vagy valakiért csinálja. Emlékszem, egy egész estén át képes volt azon keseregni, hogy tele a város ibolyával, és nincs senki, aki megajándékozná őt vele. Az eszébe sem jutott, hogy ő is megajándékozhatná magát.

Persze az, hogy valaki mit gondol saját életének értelméről és céljáról, egyáltalán nem kötődik egyetlen évszakhoz sem, így a tavaszt sem tehetjük felelőssé érte.

Nők Lapja 2002/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Fortepan