Nehezen viselem a mindennapokat, utálom az életet állapotban leledzem. Szellőztetek, de rossznak érzem a levegőt. Két hete nem tettem ki a lábam a lakásból, és ez nyomaszt. Megtiltották a menést, de bevallom, nem is bírnék járni. Nem, mert helyembe jött a vírus, hívatlanul egy iskolából, és úgy befészkelte magát a testembe, és úgy terített le, mint még soha, semmi. Közönyösen bámulom az ablaküvegre száradt esőcseppek nyomát, a festménykereteken, a polcok emléktárgyain a finom port. Törülgetni kellene, gondolom, de nyomban leint egy másik gondolat: minek? Közben kezem becsukja Irvin D. Yalom könyvét, amit épp befejeztem. Halálról és életről ír, okosan, érvelve. Megértette velem – sok egyéb mellett –, hogy mindennek ideje van.
Ahogy olvastam, elképzeltem, ha itt az ideje, ha reggel tovább, netán örökre alvó maradnék, ki mindenkit és mi mindent hagynék itt. Nem volt bennem szorongás, különösebb érzelmi tolulás nélkül vettem sorra mindent, vetettem számot.
Most azonban hírek rohannak meg. Háborús hírek, melyek mögött több mint negyven millió ukrajnai ember van. Sokuk indul – mert mindennek ideje van –, de nyilván Yalom megnyugtató mondatai nélkül. Látom a menekülőket. Látom, az araszoló kocsisort, melynek nincs eleje, nincs vége. A kocsikban ideges sofőr, kezét tördelő anya, értetlenül üvöltő gyerekek a motyók tetején. Felnőtt emberek, akik talán tegnap még hitték a békét, akikben tegnap még élt a remény, hogy nem lesz fölszálló füst, nem hallanak puskaropogást, a dübörgő tankok zaját. Felnőtt emberek, akik percek alatt döntöttek, és akiknek néhány órája maradt a csomagolásra. És persze vannak a felnőtt emberek, akik maradnak és harcolnak. 

Ha a szertefoszló álmok láthatóvá válnának, elfednék a robbanások füstjét.

Ha a talán örökre bezárt és elhagyott otthonok kongása hallhatóvá válna, a csatazaj, a politikusok locsogása megsemmisülne. De ez képzelgés. A valóság prózaibb. A locsogás egyre hangosabb, a fenyegető szavak, mondatok úgy pattannak egyik térfélről a másikra, mint a legjobb pingpongozók nagy erővel ütött labdái. A baj talán az, hogy akik ezekkel a labdákkal játszanak, nem csak egymás szemébe nem néznek, de lefelé sem gyakran. És nem hallják azt sem amit a másik, az ellenfélnek tekintett mond. Ők nem mérlegelnek, nem gondolnak bele veszteségbe, pustulásba, ők csupán győzni, erőt demonstrálni akarnak. Ők nem nézték naplementében Szarajevó domboldalain a temetőket, nem pásztázta tekintetük a sok fehérlő fejfát, nem szántak időt arra, hogy sötétedésig olvasgassák, hány évesek nyugszanak a földben, a sír mélyén, egy ostoba háború következményeként.
Nézem az ukrajnai események képsorait, olvasom a híreket, hallgatom a világ nagyjainak alkudozását, fenyegetéseit és összeszorul a torkom. Azt hiszem, félek. Valamiért azt érzem, az ember számít legkevésbé, akiknek kellene, nem számolnak az igazi veszteséggel, az kihunyó életekkel. Ostobán megkérdezem magamtól, gondolnak-e arra, hogy aki ma menekül, nem tudja, lesz-e visszatérés. Hogy fogalma sincs, csörren-e valaha majd kulcs, az egykori, ukrajnai otthon ajtajának zárjában.

Nem tudja, marad-e valami abból, amit ott, otthon hagyott. Hogy lát-e, ölel-e még apát, anyát, testvért, gondoskodásra, szeretetre született nagymamát, rokont, barátot.

Elképzelni is nehéz, mit mondtak a kisgyerekeknek, miért a sietség, miért kell indulni, és nem tudom, mit ért a gyerek az ideges leintésből, mit abból, ha azt hallja: háború van, fiam! Próbálom vizionálni, miként köszöntek el a maradni kénytelen betegtől, a nagyapótól. Elköszöntek-e egyáltalán? Vagy csak pakoltak, talán azt sem tudva, mi a fontos, mi az, amit sebtében összepakolnak és magukkal visznek.
Nem szeretem napokat élek. A mait, február 24-ét különösen nehezen viselem. A levegő rossz, fojtó, a torkom kapar. De ez már nem a vírus. Más. Kezem a Halálról és életről című könyvön pihen. Nézem a napfényben játszó porszemeket, a komódon viruló orchideáimat, apám, anyám, a gyerekeim apjának képét, mellettük a félig leégett gyertyát. Nézem a könyveim, jegyzeteim, az unokák rajzait, a ruhásszekrényt, az ebédlő asztalán bomló barkaágat, a konyha pultján a derecskei almákat, a nyitott spájz ajtón túl a befőtteket, lekvárokat. Nézek körbe, körbe, újra meg újra, és minden mögött ott van valaki, megjelenik egy arc, egy mosoly, előhívódik egy hang, egy mondat, ott egy ember. Ég a szemem, lázam lehet, lehunyom. Elképzelem, ha fél, egy órám lenne a pakolásra, ha fél napon belül indulnom kellene a semmibe, a bizonytalan és ismeretlen felé, mert odébb lőnek, robbantanak, mit hajigálnék a bőröndömbe, mit, kit vinnék magammal. És hosszan, hang nélkül, magamban megbeszélem magammal, senkit és semmit. Mert ha úgy adódna, ha indulnom kellene, én akkor is maradnék.

Kiemelt kép: Ukrajnai menekültek a lengyel határnál, 2022. február 24., Getty Images