Fruzsi értette meg velem, hogy miért fontos, hogy a mindennapjaink része legyen a humor. Főként nőkét. A társadalmi elvárások lassan lazuló béklyójában. Mi választunk, hogy a tökéletességre törekedve az idegösszeomlás szélére sodorjuk önmagunkat vagy elfogadjuk, hogy földi halandók vagyunk és megtanulunk nevetni az esendőségeinken. A Kompót Bisztró előtt találkozunk pár perccel a nyitás előtt. Fruzsi rutinosan nyit be, és egyenesen az egyik fal mellett álló bőrkanapé felé tart.
Te félig-meddig itthon vagy. Itt tartottátok a napokban Szabó Balázs Mátéval az első közös előadásotokat.
Kapunyitás a címe, és a harminc alatti éveinkről szól, arról az időszakról, amikor el kell döntenünk, hogy mivel fogunk foglalkozni és kivel fogunk együtt élni.
És hogy „hogyan finanszírozzuk az avokádófogyasztásunkat a növekvő albérletárak mellett”?
Ez mindennapos probléma. Az utóbbi időben vettem észre, hogy mennyire megváltoztam. Sokszor csodálkozom magamon, hogy szívesen elmennék valahova, de inkább mégsem teszem, és már itt fáj, ott fáj. Az első nagy csapás az életben, amikor rájössz, hogy már harmincévesen úgy érzed magad, mintha az életed végéhez közelednél.
Ráadásul a világ változik. Számunkra mást jelent a kapunyitás, mint amit a szüleinknek jelentett.
Nekik nem mondták azt, hogy bármi lehet belőlünk. Nekünk meg igen, és ez tök nagy nyomást helyez ránk. Mennyivel jobb lenne, ha mondjuk azt mondanák, hogy suszternek kell lenned? Akkor egész életedben panaszkodhatnál, hogy te sosem akartál suszter lenni, de ráderőltették. Nekünk az alapján kell munkát választanunk, hogy mi az, amit szeretünk, mihez van tehetségünk, és mit tudunk hosszú távon élvezni.
Nagyobb felelősségünk van a saját boldogságunkban.
Nekünk már boldognak kell lennünk. De még mindig jobb, hogy van lehetőségünk tenni a saját boldogságunkért.
Hogy Balázzsal együtt szerepeltek egy női és egy férfi nézőpontot is érvényesítve, attól univerzálisabb, szerethetőbb lett a műsorotok?
Részben igen. Balázzsal mindig jól tudtunk együtt ötletelni. Miután kiderült, hogy ugyanaz a probléma foglalkoztat mindkettőnket, úgy döntöttünk, hogy készítünk egy közös műsort. Öt év korkülönbség van köztünk, de nem érezni: ő koravén, én meg későfiatal.
Tudtok segíteni egymásnak abban, hogy hogyan működjenek a női témák a férfi közönség előtt és fordítva?
Azt hinnénk, hogy a nőspecifikus témákkal nehezebben azonosulnak a férfiak. Na de hány disznóvágás meg urológiai vizsgálat történetét hallgattuk mi végig, és röhögtünk rajtuk ugyanúgy, mint a férfiak? Lehet, hogy a női témák hozzánk közelebb állnak, de mivel a férfiak nőkkel élnek együtt és látják, hogy mi történik körülöttünk, ők is tudnak ezeken nevetni. Az a fontos, hogy legyen önreflexiód és humorral kezeld a téged érő helyzeteket, és akkor el fogod érni a közönséget.
A karantén kezdete óta vicces videókat posztolsz a közösségi profiljaidon. Biztos vagyok benne, hogy ezekkel mindkét nem tudott azonosulni, de számomra az, hogy szerethető köntösben szembesültem egy nőtársam hibáival és megpróbáltatásaival, rávilágított arra, hogy egyikünk sem kifogástalan, és segített elfogadni a saját tökéletlenségeimet.
Szeretem megfigyelni magam, egyrészt azért, mert stand-upolok, másrészt azért, mert ilyen természet vagyok. Nincs jobb humorforrás annál, mint amikor valamin bepörgetem magam, aztán hátrébb lépek egyet, és megnézem, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. Tényleg ennyire stresszes, hogy valaki feljön a lakásba?
Néha éppen mi vagyunk azok, akik a társadalmi elvárások irányába tereljük magunkat, pedig ezt sokszor jó lenne elengedni.
Indítani kéne egy olyan sorozatot, hogy A nők titkos élete. Mint A kis kedvencek titkos élete. Mi is emberek vagyunk. Irigylem a férfiakat, amiért sok helyzetet könnyebben vesznek, mint mi. Néha átesnek a ló túloldalára, de fel tudják vállalni azokat a dolgokat, amik különben teljesen természetesek.
Az egyik előadásodon felvetetted, hogy milyen nehezen tudjuk elképzelni, hogy két nő ül a kanapén, nézi a Szex és New Yorkot, és az egyik azt mondja a másiknak, „Húzd meg az ujjam!”
Ez úgy jött, hogy a lakótársammal egymás mellett ültünk, és véletlenül megtörtént az eset, amit tizenötperces szégyenkezés, majd tizenötperces kínos röhögés követett. Utána gondoltam bele, hogy elment fél óra az életünkből, hogy feldolgozzuk, hogy ez megtörtént. A férfiaknál erre valami olyasmi lett volna a reakció, hogy „Szép volt!”
Nagyon foglalkoztat, hogy miért van bennünk ennyi szégyenérzet? Miért kérünk ilyen sokszor bocsánatot? Miért van az, hogy ha a normális szociális kereteken kívül megtörténik valami, akkor még lefekvés után is eszembe jut, hogy milyen kínos volt? Szerintem a kor ebben sokat segít; ahogy idősödsz, egyre inkább elengeded a dolgokat.
Volt benned gát azzal kapcsolatban, hogy nőként mit illik és mit nem illik a színpadon?
Nem szoktam nagyon káromkodni a színpadon, de ez nem azért van, mert nő vagyok, hanem mert az anyagaim nem kívánják meg. Azért előfordult már olyan, hogy az előadás hevében mondtam egy csúnya szót, de nem bántam meg, mert valódi érzés volt mögötte. Minden addig működik a színpadon, amíg hiteles vagy, ha neked nem esik jól egy káromkodás vagy egy téma, akkor a közönségnek sem fog.
A karantén alatt mi, nők talán közelebb kerültünk a kozmetikázatlanabb önmagunkhoz, aki mackónadrágban dolgozik, nem visel sminket és csak akkor mos hajat, ha már nagyon muszáj.
A kanapéhoz én mindenképpen közelebb kerültem. Szerintem magunkkal lenni tanultunk meg… tanultunk meg volna, ha nem lenne körülöttünk négyszázötven digitális eszköz. Egy idő után úgy választottam sorozatot, hogy közben tudjak instagrammozni. Ez mennyire beteg! Persze ez a szorongató időszak a lecsendesedés időszaka is volt. Sokan kezdtek például meditálni, olyan megküzdési stratégiákat kifejleszteni, amiket jobb esetben tovább tudnak vinni most, hogy már kezd normalizálódni a helyzet.
Különben én sosem voltam az a típus, aki kisminkeli magát, amikor lemegy a boltba májkrémért.
Sokáig szorongtam a súlyom miatt, a gimiben még plusz húsz-harminc kiló volt rajtam, aztán lefogytam, és megszerettem a testalkatomat, a külsőmet.
Azóta nem érzem parának, ha nincs rajtam smink. Meg hát a VIII.-ban lakom. Szóval kinek sminkeljek?
Azért annak örültem, hogy a karantén alatt nem volt párkacsolatom. Nulla-huszonnégyben összezárva egy pár hónapos kapcsolat is egy tízéves szintjére ugrik. A karanténnapok, mint a kutyáknál, hetes szorzóval mennek.
A humor segített abban, hogy elfogadd önmagad?
A humor egy jó megküzdési stratégia, katasztrofizálás helyett a legjobb. Amikor leesik a kávéscsésze és szétmegy minden, akkor nem mindegy, hogy idegösszeomlást kapsz, és azt mondod, hogy olyan béna vagy, hogy még a csészét sem tudod rendesen megfogni, vagy elkezdesz magadon nevetni.
Neked ösztönösen jön ez a stratégia?
A társulatból sok embernek ez a működési mechanizmusa az életben. Mindenki megküzd valahogyan a nehéz helyzetekkel, mi előszeretettel használjuk a humort.
Apropó társulat! A Dumaszínházban Ráskó Eszterrel ketten vagytok nők?
Igen, most ketten. Eszterrel nagyon jóban vagyunk, együtt hakniztuk végig a NagyÁrpit. Sokban hasonlítunk: mindketten pszichológusok vagyunk és mindketten magasak vagyunk – jó, csak pár dologban.
Amerikában egyre nagyobb teret hódítanak maguknak a női humoristák. Mit gondolsz, itthon miért vagytok kevesen?
Nem tudom, nehéz erre válaszolni. Azt tudom, hogy kezdő női humoristaként nagyon kell akarni, nagyon oda kell magadat tenni, mert csak akkor működik, ha igazán jó vagy.
Kapcsolódó
Lehet-e vicces egy nő?
A nők felé nagyobb az elvárás?
Lehet, hogy csak mi érezzük így.
Te így érzed?
Nőként biztosan nyomást jelentenek a feléd irányuló sztereotípiák, például, hogy a nők nem viccesek. De akár férfi vagy, akár nő, kell lennie benned valami plusznak, és minden akkor fog eldőlni, ha felállsz a színpadra és elkezdesz beszélni. Van egy pszichológiai tézis, ami szerint a férfiaknak fontos, hogy viccesek legyenek, és ők azokat a nőket tartják viccesnek, akik rajtuk nevetnek. A férfiaknak alapvetően fontos, hogy azt higgyék, hogy viccesek. Nézd meg a Tindert! Mindegyikük leírja a bemutatkozásában, hogy milyen nagyon humoros, aztán következik egy borzalmas szóvicc.
A közönség már megszokta, hogy női humoristát is láthat a színpadon?
Mi olyanok vagyunk, mint a női tűzoltók vagy rendőrök. Ha meglátok egy női rendőrt, azért én is kétszer visszafordulok, hogy milyen jó! Szerintem az van, hogy ha ritkán látsz valamit, a lovak között egy zebrát, akkor visszanézel, de aztán rájössz, hogy ez is egy emlős, ez is zabot eszik. Igazából nem is a színpadon vettem észre, hogy az embereknek ez még szokatlan. Sokkal inkább a kommentekből és a média megkereséseiből érzem.
Magam alatt vágom a fát, de meg kell kérdeznem. Unod már a témát?
Azt, hogy van-e különbség a női és a férfi humor között, már egy kicsit. Persze értem, hogy nőnek lenni a férfi humoristák között egy izgifaktor. De arról szívesebben mesélnék, hogy mi, humoristák otthon is viccesek vagyunk-e.
Fotók: Merjás Georgij
