Szombathely saját kis oázisa egy arborétum a város közepén, amely az egykori Kámon településről kapta a nevét. Kezdetben főúri magánbirtokként, majd az ötvenes évektől fenyőfajták nemesítési központjaként használták ezt a csodálatos kertet. A huszonhét hektárnyi terület napjainkra visszanyerte egykori szellemiségét: botanikai ritkaságokkal, különleges látványvilággal, természetközeli feltöltődéssel szolgálja és várja a látogatókat.
A bejárattól nem messze kis patak hídján haladunk át, ez az Öregpark bejárata, itt kezdjük sétánkat. Fölénk magasodnak az arborétum legidősebb fái: matuzsálemi korú kocsányos tölgy, százharminc éves mocsárciprusok, mamutfenyők. A százéves platán a kert őrzőjeként fogad minket, miközben az arborétum történetével ismerkedünk.
Az egykori kastélykert
Kámon egykor önálló falu volt, ma már Szombathely része. A kastélyt és a hozzá tartozó egykori majort és gyümölcsöst 1851-től birtokolta a Saághy család, ahol a családfő, Saághy Mihály kezdte meg a terület kialakítását. Elismert, korszerű gondolkodású méhészként mézelő növényeket, fákat telepített a kastély köré. A tervszerű kertépítést fi a, dr. Saághy István valósította meg, aki rendkívül tehetséges kertépítőnek bizonyult. A területet bővítette, és az 1930-as évekig több mint ötszáz fásszárút telepített az arborétumba, amelynek közel fele örökzöld volt. A növényeket maga szerezte be, ültette, gondozta, dugványozta. Beutazta Európát, így többek között Horvátországból, Ausztriából, Svájcból, francia és olasz vidékekről is gyakran tért haza ismeretlen növényekkel, így az Öregparknak nevezett hathektáros terület már annak idején is európai hírű kert volt. Sajnos írásos növénykataszter nem maradt fenn ebből az időszakból, így csak a ma is élő fákból tudjuk elképzelni, milyen gazdag növényvilág lehetett itt egykor. A második világháború alatt a park területén katonai tábor állt, később pedig az elszegényedett lakosság az arborétum fáit használta fűtéshez. A háború utáni újjáépítési időszak is megtépázta a kert faállományát, az ötvenes évekre kétharmada kipusztult. Az arborétum az Erdészeti Tudományos Intézethez került, és 1953-tól Bánó István erdőmérnök vezetésével – akinek szobrát az arborétum bejáratánál megnézhetjük – megkezdődhetett a park rehabilitációja.
Felfedezőúton – Aszmann Zsanett újságíró, Laurencsik Katalin képszerkesztő és Németh Gábor, az arborétum gazdája
Az arborétumot őrző fák
– A kertet az államosítás után, 1950-től természetvédelmi területté nyilvánították, a hazai fenyőnemesítés kutatási központjává vált, megkezdődött az arborétum visszatelepítése. A rendszerváltás után azonban egyre kevesebb kutatási pénz jutott a terület fenntartására – kezdi a park újkori történetét Németh Gábor, az arborétum gazdája, felelős vezetője. – Uniós pályázatoknak köszönhetően 2010–11-ben szigorú szakmai szabályok szerint kitisztítottuk a területet, majd ezt követően huszonkétezer növényt ültettünk be, és turisztikai célú fejlesztések is megvalósultak. A kertben botanikai ritkaságok találhatók, Magyarországon itt találjuk az egyik legnagyobb fás gyűjteményt. A hagyományokat vettük alapul, például a telepítés során a rododendronok helyére újakat ültettünk, nem ok nélkül, hiszen itt enyhén savanyú a talaj, ártéri terület volt korábban, így öntéstalaj van, párás a levegő. A havasszépék, liliomfák kifejezetten jól érzik magukat. Liliomfából száztíz faj és fajta van, havasszépéből több mint háromezer példány került kiültetésre. Hetven fajta japán juhar található itt, virágossom-, hortenzia- és hibiszkuszgyűjteményben is bővelkedünk. Helyi érdekesség az egyik lucfenyőből kialakult mutáció, még az 1940-es évekből, mely most is látható az arborétumban, nevét is erről a helyről kapta a kámoni törpeluc (Picea abies ’Kámon’), mely kifejezetten az arborétumhoz köthető növényfaj.
Az árnyékot adó hatalmas méretű mocsárciprusok látványos légzőgyökerekkel szegélyezik a patak partját, miközben a balkáni selyemfenyők, a hatalmas feketefenyő, a négy páfrányfenyő ölelésében sétálunk tovább. Gyantáscédrusok, hemlokfenyők kísérik utunkat, rododendronbokrokkal, virágos somokkal és babérmeggyel tarkítva. Egy Kínából származó galambfa mellett elidőzünk. A faj 1904-ben került Európába, és érdekessége, hogy virágai fán ülő galambokhoz hasonlítanak: kétcentis apró virágait két hatalmas fehér fellevél veszi körül.
A kocsányos tölgyek legendája
Az út szélén, az öreg tó szomszédságában magasodik a három öreg kocsányos tölgy, melyek kétszázhúsz éves korukkal az arborétum legöregebb lakói. Ez a tölgy akár ezer évig is elél, az egyik példány majdnem öt méter kerületű és huszonhat méter magas. A történet szerint amikor Saághy István nehéz anyagi helyzetbe került az 1930-as években, többször felajánlotta az államnak gyűjteményes kertjét, de nem járt sikerrel. Elkeseredésében még a tölgyeket is eladta volna faanyagnak. Mivel nagyon kedvelte és sajnálta fáit, így a legenda szerint a kivágás előtti éjszakát a törzsüknél töltötte. Végül a lelkiismerete győzött, és nem vágta ki a fákat. Hogy pontosan így történt-e, nem tudhatjuk, de a történelem viharait túlélő, több száz éves tölgyeket még ma is megcsodálhatjuk a kertben.
