Na, ki az első, aki szembejön velem Tard főutcáján? Dadus, Hajdú Miklósné! Kunos vágású szemének villanása, cinkos mosolya azt üzeni, ő is megismert.

– Az újságírónő, ugye? Emlékszem ám még a riportjára. „Fél ötkor kel, ahogy a tehén egyet bődül, már teszi elé a szénát, eteti a libákat, kacsákat, hogy nyolcra már Váczi Roziéknál lehessen…” – idézi róla írt soraimat. Híresen jó a memóriája. – De már nem megy ám úgy a szaladás, mint régen! – sóhajt. – A lábam. Mióta elmúltam hetven, makacskodik. De azért most eljöttem Rozikámhoz, hadd legyek én is büszke, amikor elbüszkélkedik a munkájával. Látták már az új házat? Azzal Dadus benyit egy frissen felújított parasztház, a Matyodesign társadalmi vállalkozás új központja kapuján.

„Mint fecsketojás a fészekben”

– Ebédre csak ideértetek! – fogad a pesti lány, a néni egykori dajkáltja, kis kedvence, a vállalkozás alapítója, Rozi. Azonnal feltűnik ízes tájszólása, amit a fővárosban élve sem veszített el, holott már ötévesen elkerült innen. Izgalmas történet az övé. Szülei 1978-ban érkeztek Budapestről Tardra, az Egertől huszonöt kilométerre fekvő településre, mert elhatározták, hogy falun szeretnék felnevelni a gyerekeiket. A papa ének-zene tanárként, a mama tanítónőként gondolt elhelyezkedni. Már kilenc falut megnéztek, de egyik sem mozdított meg bennük semmit, Tardra érve azonban megdobbant a szívük. A fáma úgy szól, a férfi leszállt a lovas kocsiról, és útja egyenesen a templomhoz vezetett. Megkérdezte a harangozót, kipróbálhatná-e az orgonát, az derűsen rábólintott. Több se kellett a fiataloknak: itt telepedtek le. A Bükkalja és az Alföld találkozásánál, ebben a sáros, nedves völgyben nehezen élnek ugyan az emberek, de legendásan jókedélyűek. Talán a sok szép hímzés és népdal az oka. Ki tudja? Váczi Tamás mindenesetre később ezt írta a Szabó Zoltán szociográfiájára rímelő A targyi helyzet című könyvében: „Voltam kilenc városon, faluba, de csak mikor a dzsip kirakott a tardi téesztanya előtt, s leereszkedtem a katlanba, először éreztem, mit a bor a kancsóban, fecsketojás a fészekben, a folytonosságot…” A házaspár vett egy házat Tardon, és előbb egy gyerekkel gyarapodtak, aztán megszületett Rozi lányuk, majd még két testvére. Évekkel később visszaköltöztek ugyan a fővárosba, de ma sincs a faluban senki, akinek a családjából legalább egyvalaki ne Rozi szüleinek keze alatt tanult volna.