Az agglomeráció megtelt, mondják, de a helyzet sokkal rosszabb. Ami megtelt, abból vissza lehet venni, ám ami most történik, visszafordíthatatlan károkozás. A Budapest környéki békés kisvárosoktól elvették a csendet, a nyugalmat, azt az életformát, amiért jó volt Gödön, Szigetszentmiklóson, Pomázon vagy Szentendrén élni. Ingatlanbefektetők játszótere lett az erdő, a mező, még a patak is, miattuk vették el a kistelepülésektől a szabályozás jogát, azt a jogot, hogy a városok vezetői és lakói eldönthessék, milyen legyen az otthonuk. Ha még egyszer meghallom a fejlődés szót, a falnak megyek. Fejlődés?! A huszonegyedik század elején vagyunk! Már tudjuk, hogy nem a betonban van a jövő, hanem a fákban, a vízben, a levegőben! Akkor hogy lenne fejlődés az, hogy letarolnak mindent, ami zöld, és lehetetlen helyekre, apró telkekre is felhúznak társasházakat, az erdőkből, csalitokból, rétekről meg elűzik az állatokat? 

Jó lenne végre tudatosítani, hogy a kiköltözők, akik a természet közelsége miatt érkeznek, valójában a természet helyére költöznek.

Akkor is, ha a telken hagynak valamennyit a természetes növényzetből, és nem azzal kezdik, hogy köveznek, gyepesítenek, tujáznak. 

Biztos vagyok benne, hogy a kiköltözők ugyanolyan emberek, mint az „őslakosok”. Jó életet akarnak maguknak és a gyerekeiknek, nyugalmat, közösséget, kertet. De egyre többen jönnek rá, hogy nincs nyugalom, nincs csend, a gyerekeiket pedig nem akarják felvenni az óvodába és a bölcsődébe, mert nincs hely. Reggel és délután a Facebookot kocsisorokról készült fotók lepik el, dühös kommentekkel, hogy már megint csak araszolva lehet Budapestről hazatérni Érdre vagy Leányfalura. 

Miközben emelkednek az új házak, csúcsra járnak a régi problémák. Elképzelni sem tudom, hogy van víz nyáron a Pismány hegy tetején, hiszen húsz évvel ezelőtt, amikor nekünk ott kis nyaralónk volt, már akadozott a vízszolgáltatás. Most meg tele van szórva medencével a hegyoldal. Sok év után tavaly felmerészkedtem oda, tudtam, fájdalmas lesz. Annak idején a házunk mellett jártak le a szarvasok inni, most kicsit feljebb parkolót láttam. Sírni lett volna kedvem. Egy másik településen már tüntetnek a víz miatt, meg azért, mert a városka orvosi rendelője nem bír lépést tartani a növekvő létszámmal. A parkolási rémálom a kistelepüléseket is elérte, mindenhol sorba kell állni, délután nincs kenyér,

az élhető vidéki élet szép lassan ugyanolyan idegőrlővé válik, mint a budapesti. Miközben az lenne a cél, hogy Budapest váljon egyre élhetőbbé.

De mintha ott sem a parkosítás, a faültetés lenne az irány…

Van itt még egy fontos kérdés. Ilyen tömeges beköltözés mellett szétfeslik a települések szövete. Már nem lehet szervesen beépülni, megtanulni a hagyományokat, azt, hogyan nevezik az emberek a posta melletti teret, ki volt a Bolond bíró, melyik család lakta azt a szép sárga házat a Fő utcán. Elvész az otthonosság érzése.

 És elvész a bizalom is. Azért kellenek szabályok, hogy az ember biztonságban érezze magát. De most mindennapos történet, hogy valaki háza mellé nyolclakásos társasházat húznak fel, az építkezők tönkreteszik a kalákában és saját pénzből készített utat, elveszik a kilátást. Van itt nálunk egy asszony, akit kórházba vittek, amikor kiderült, nem sikerült megakadályozni az új lakópark építését, eltűnik előle a gyönyörű kilátás, a téli nap sem süt be többé. Vajon ő kinyújtott kézzel fogadja az új szomszédokat? Mondhatja erre valaki, örüljön, hogy van háza? Eddig örült. Már én sem sétálok arra, olyan fájdalmas a látvány az a sok modern kocka. Azelőtt ott nyílt ki a látóhatár, mindig megálltam kicsit gyönyörködni benne. Most lehajtott fejjel araszolok. Aztán hazajövök és olvasom a városi ügyeket megvitató Facebook-oldalon egy fiatal nő dühös kifakadását, amiért egy csendes utcácska lakói nem akarják, hogy a pékségbe érkezők ott parkoljanak előttük, mert vissza akarják kapni a csendet és a tiszta levegőt: „Bocsi, de ez komoly? Sétáljak a gyerekkel és a kutyával kétszáz métert az autótól a pékségig?!” Igen, ez eddig mifelénk komoly volt. 

Kiemelt kép: Getty Images