Ha nem a színpadon van, a Jászai Mari-díjas színésznő – saját bevallása szerint – megfontolt és inkább introvertált, aki ugyanakkor minden helyzetben keresi, és meg is találja a hétköznapi boldogság forrását.
Március 5-én mutatjátok be a Katona József Színházban a Melancholy Rooms – zenés magány nyolc hangra című előadást. Mitől lesz különleges ez a darab?
Most először dolgozom Tarnóczi Jakab rendezővel, és az eddigi munka során azt látom, hogy ő egy kísérletező fiatalember. Maga az alternatív darab is újdonság lesz, mindenesetre semmiképp sem szokványos a Katona színpadán. Izgatottan várom, hogyan fogadja majd a törzsközönség, és szívből kívánom, hogy szeressék a nézők… Biztosan kell egy kis idő ráhangolódni, mert nem egy konvencionális előadás lesz, ami tele van pörgős jelenetekkel vagy párbeszédekkel. Itt mind a nyolcan kvázi elszeparáltan, külön vagyunk egy-egy helyzetben, szobában, térben – én például egy kiállítóteremben, egy galériában vagyok teremőr. Az előadás forgó színpadon játszódik, ahol párhuzamosan láthatjuk, hogy az egyes karakterekkel mi történik, és ez a forgás csak pillanatokra áll meg, hogy egy kicsit jobban belelássunk az egyéni szereplők (kísérleti majom, primadonna, stb.) történetébe.
Mi futott át a fejeden, amikor először olvastad a szövegkönyvet?
Érdekesség, hogy ugyan volt olvasópróba, de nem igazán volt még hozzá szöveg, csak a történet váza élt a rendező és a dramaturg fejében, és ők nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy mi színészek egyenként mit hozunk pluszba ebbe a világba. Gyakorlatilag egyfajta improvizációból indultunk ki, és én ezeket a munkákat nagyon szeretem, izgalmas volt így együtt felépíteni ezt a darabot. A melankólia hangulata sem áll távol tőlem, így nem esett nehezemre megformálni a karakteremet.
A te életedben volt hasonló szituáció, amiből merítkezhettél?
Nem voltam még soha teremőr… de viccet félretéve, nyilván jártam már kiállításokon, ahol láttam múzeumi teremőröket, és eljátszottam a gondolattal, hogyan telhet egy napjuk, milyen érdekes lehet ilyen hatalmas térben dolgozni, és hogy vajon mik történhetnek (vagy nem), amire mi nem is gondolnánk. Talán kicsit szélsőségesen ragadjuk meg, de az előadás alatt minden karakter megmutatja azt, hogy tulajdonképpen mennyire egyedül van, és hogy ebben a magányos térben hogyan tud létezni. Adott volt a pandémia jelensége is, de mégsem akartuk teljesen erre a szálra ráhúzni a történetet. A melankólia érzése számomra nem egy konkrét élethelyzethez kapcsolódik, én igazából nagyon szeretek egyedül lenni, bár ez mostanában ritkán adatik meg.
A karantén időszaka előtt költöztetek kertes házba. Hogyan tudtál időt tölteni egyedül, miközben otthon volt a család?
Valóban, ezt nem volt egyszerű megoldani. Pont előtte már egy éve itthon voltam a kisebbik fiammal, Gáspárral és éppen az az időszak következett volna, amikor visszatérek a munkába.
Vágytam arra, hogy újra kinyíljon a világ, és pont akkor bezáródtak az ajtók…
Elég nehéz volt az első karanténidőszak alatt. Az akkor még alsós Misi fiammal hiába beszéltünk meg egy napirendet, ez egy idő után teljesen felborult, és egyébként a mai napig úgy tanulunk együtt, hogy a pici ott van mellettünk. Két tanévet érintett ez az összezártság, ami eléggé megedzette a nagyobbik fiam koncentrációs képességét. Nekem pedig komolyan meg kellett tanulnom leszervezni, hogy egy kicsit – ha többet nem is, de tíz-tizenöt percet – egyedül lehessek. Igyekeztem töltődni: meditáltam, elvonultam, olyan anyagokat olvastam, néztem, amik számomra fontosak, amik érzelmileg építenek, ekkor kezdtem bele például egy önismereti online kurzusba is.
A pároddal, Szabó Győzővel duettben adjátok elő a felnőtteknek szóló Loveshake-et és a gyerekbarát Boribont is. Mit könnyebb játszani, egy személyes történetet vagy egy előre megírt mesejátékot?
A Loveshake-et lassan három és fél éve nem játszottuk, ezért sok mindent újra kell tanulni, és mivel ez a mi életünk részeiről is szól, most márciusban az azóta történt változásokkal is felfrissítjük az előadást, illetve lesz benne egy plusz dalbetét is, ami eddig nem volt. Általában nem szeretek magamról vagy a Győzővel közös intim életünkről beszélni. Ez az előadás azért más, mert előre elhatároztuk, milyen szituációkat mutatunk meg, és ez mára már kiforrott jelenetekből és dalbetétekből áll, ami valahogy elemelkedett a privát életünktől. Mind a két előadás azért izgalmas számomra, mert szinte a nulláról építettük fel – jó, a Boribon és a 7 lufi alaptörténete megvolt Marék Veronika könyve alapján, de mégis, mi ketten dolgoztuk ki az egész színjátékot, mi találtuk ki a díszleteket, a nagyobbik fiam pedig a zenei munkatársunk lett a mesejátékban. A komplex feladat adott egyfajta plusz szakmaiságot. Teljesen más a két műfaj, és örültem, hogy közösen dolgoztunk rajta Győzővel, a Boribonnál is kifejezetten élveztem, hogy teljesen más nyelvet beszéltünk újra együtt, a gyerekek napi logisztikáján és a szokásos otthoni feladatokon túl.
Hogyan töltődsz otthon, a színpadon, illetve a nézőtéren?
Mostanában abban a rövid időben, amikor egyedül lehetek és nem a gyerekekkel vagyok (akiket persze imádok!), szeretek angolul filmet nézni. Elhatároztam, hogy fejlesztem a nyelvtudásomat, miközben szórakozom, általában a Netflixen választok sorozatokat, legutóbb a The office-t néztem. Teljesen kikapcsol és közben nagyon élvezem! Ami a színpadot illeti, be kell valljam, hogy legjobban a próbákat szeretem, úgy érzem, inspirál a közös gondolkodás az adott darabon. Persze maga az előadás is izgalmas: amíg újdonság, mindig tudok rajta dolgozni, és sose érzem úgy, hogy teljesen kész lenne, de azért az mégis más. A próbafolyamatokból tudok legjobban építkezni.
Nézőként mindenevő vagyok, nincs ellenvetésem semmilyen műfajjal szemben, és az a legnagyobb boldogság, ha közben teljesen elfelejthetem azt, hogy ez a szakmám.
Szerencsére képes vagyok erre, főleg azért, mert ritkán jutok el színházba. Szituációtól függ, hogy egyedül vagy többen megyünk-e el az előadásra, viszont nagyon hálás közönség vagyok, abszolút naiv nézőként tudok élvezni egy darabot, mert minden ilyen élmény, amikor eljutok színházba, hatalmas öröm számomra! Érdekes, hogy nem mindig tudom előadás után rögtön megfogalmazni a véleményemet a látottakról, szeretem hagyni egy kicsit leülepedni magamban az élményt.
A munkán túl mi a nagy terv 2022-re?
A nagyfiam ötödikes lett és elkezdett történelmet tanulni, nagyon szereti ezt a tantárgyat, és szerencsére szuper a tanára is. Nemrég tanultak Rómáról, otthon lelkendezett és akkor jött az ötlet, hogy kössük össze a kellemeset a hasznossal, utazzunk el az olasz fővárosba, mutassuk meg neki életnagyságban ezeket a fantasztikus helyszíneket, történelmi látványosságokat! Májusban nagyon remélem, hogy sikerül eljutunk a családdal Rómába, most ez az utazás lett a legközelebbi nagy álmunk, ha nem jön közbe semmi, meg is valósítjuk.
Kiemelt kép: Smagpix
