–      Ülj be! – szólt ki autójából miközben vártam rá az utcán.
–      Miért, hova megyünk? – kérdeztem tétován, lévén hogy úgy beszéltük meg, hogy beülünk valami kávéházba egy riportra.
–      Nem mindegy?! – dörmögött vissza – Csak menjünk el innen a városból, valahol csak kikötünk! Elegem volt a rohangálásból, a telefonból, az intéznivalókból, zajból, tárgyalásokból, tökölődésből!

Megalkuvás nélkül

Ő Bujtor István, sokunk számára „a Bujti”. Bujti, a Mítosz, Bujti, a Főnök, Bujti, a haver, Bujti, az Indián, Bujti az igazodási pont. A mindig titkokat hordozó színész, a sikeres rendező, a sikeres producer, Európa-szerte ismert sorozathős, az irigyelt életművész, ő a nagy szervező, a nagy vitorlázóbajnok, a nagy tanú, a nagy őrző. Tökéletes gentleman és deviáns ember, racionális közgazdász és álmai vezérelte művész, örök magányos és csapatok, társaságok, stábok mániákus létrehozója. Indulata folytonos kiállásra ragadja, szemérme pedig állandó visszahúzódásra készteti. Akadnak jócskán, akik pénzüket, pozíciójukat, kapcsolataikat, befolyásukat tudták az elmúlt időkben különböző rendszereken keresztül átmenteni – neki leginkább a személyiségét sikerült. Igazságát, kiállását, hitét, nyughatatlanságát.

Tihany, 2002. augusztus 1. – Bujtor István a Rabonbán nevű vitorlásán. Forrás: Smagpictures

Tizenvalahány éves kamasz lehettem, amikor először láttam filmvásznon, és rögtön hatása alá vont. Egy addig soha nem látott, fura, nagydarab, szemüveges, mindenhonnan kilógó, mindenbe beleakadó, puszta lényében deviáns huszonvalahány éves lakli. Nyers volt még a filmen, kócos, darabos, minden gesztusáról lerítt, hogy elsőfilmes amatőr, de átsütött rajta valami különös dolog. Valami kihívó dac, valami mélységes hit, a célokban, az igazságban, a dolgok változtathatóságában, valami szikrázó őserő, valami szemérmesen viselt vad férfiasság, valami bumfordi báj, valami megközelíthetetlen öntörvényűség, romantikus csontosság, szentimentális keménység. Igen, megjelent, és egyszeriben ő lett számunkra, generációnk számára a mítosz, egy korszak idolja, egy átláthatatlannak tűnő, beletörődött, illúzióját vesztett világban az eleven tiltakozás, a megalkuvást nem ismerő tisztaság. Azt semmi esetre sem állítanám, hogy nem sokat változott az eltelt csaknem félévszázad alatt. Meghízott, megkopaszodott, megőszült, de a hév, az indulat, a hit, a dacos szembeszegülés, és az őskedélye félszázad után is ugyanúgy sütött belőle. Fura egy ember, fura személyiség, fura életpálya, fura sors. A maga módján mindent elért, sőt még annál is többet, amit ezen a pályán ebben az időszakban, ezen körülmények között lehetett: sztár volt idehaza, amikor a középszerűség dívott, Sándor Mátyás révén sztár lett Európában, amikor még arrafelé, a vasfüggönyön túl még a kutya sem volt kíváncsi, hogy mi van errefelé, a vasfüggönyön innen. Sikerfilmeket csinált az Ötvös Csöpi sorozattal, amikor ez még idehaza, a sok rendezői üzenet, a sok nyers vagy magasztos művészfilm közepette eretnekségnek számított, producerré vált, saját lábára állt, saját maga teremtette meg a feltételeket.

Viszi a szenvedély

A helyzet persze most különösen pikáns, mivel néhány nap múlva nagyüzem: kezdődik a Balaton-parton a következő Ötvös Csöpi-film forgatása. Közben folyton villog a lenémított telefon: a gyártásvezető, a szereplők, a műszakiak ostromolják, de most elengedi ezeket, egyedül édesanyjának veszi fel, hogy megnyugtassa: szuperjó állapotban van.
–        István, mi a csodának vágtál bele ebbe az új filmbe?! Hiányzott ez az egész cécó neked?!
–       Amikor elhatároztam, hogy produceri ténykedésre is adom a fejemet, az a kép lebegett előttem, hogy elegáns, fehér öltönyben ülök majd egy kényelmes széken, fölöttem valaki tartja a napernyőt, körülöttem gyönyörű, fiatal lányok rohangálnak jéghideg üdítőkkel, én pedig a karfára könyökölve mondom minden snitt után, hogy ez jó, ez nem jó. És a forgatás végén előáll egy luxusautó, hogy bevigyen a közeli exkluzív szálló bárjába… Ehhez képest hetek óta rohangálok, intézkedek, leveleket, kérelmeket írok, helyszínt keresek, szervezek, tárgyalok, egyeztetek… Önkormányzat, rendőrség, stáb, szponzorok, színészek, kellékek, időpontok, hajók, autók, utak, házak… És ez még mind csak az előkészület!
–        Emlékszem, A Pogány Madonna után meg is fogadtad, hogy ez volt egyben az utolsó filmed, annyi az idegesség, méreg, strapa, bizonytalanság vele, hogy kész, vége, abbahagyod…
–        Úgy is gondoltam. Aztán eltelt egy kis idő, és mocorogni kezdett belül valami… Éreztem valami belső nyugtalanságot, aztán azon kaptam magam, hogy történeteken gondolkodom. Ugyan minek? Nem tudom… Illetve nagyon is tudom…

Majd hallok egy poént, és arra gondolok, hogy ez kinek a szájából hangzana legjobban, látok egy grimaszt, és látom magam előtt, milyen frenetikus lenne, ha ezt Kern csinálná, figyelek egy szituációt, és elképzelem, hogy milyen jól indulhatna ezzel egy film…

Hiányozni kezd a társaság, a felfokozottság, a forgatás légköre, sok dühe, és esetenkénti varázsa… A végén aztán egyszer csak azon kaptam, és azóta is kapom magam, hogy megint visz a szenvedély, és nyakig benne vagyok a munkában. Színház, film, írogatás, szervezés, Hol producer vagyok, hol író, hol rendező, hol színész, hol cégfőnök, hol kézbesítő, hol hivatalsegéd… Úgy látszik, nem vagyok alkalmas arra, hogy csak egyetlen dolgot csináljak…

Bujtor István és Kern András A Pogány Madonna című filmben. Forrás: Smagpictures

–        Arra nem is gondoltál, hogy megpróbálj valamiben is végigjárni, hogy meddig tudnál valójában eljutni?
–        Nem. Nincs értelme…
–        Ebben nincs egy kis kibújás? Valami hárítás?    
–        Volt valaki a családban, aki megpróbálta, hogy egyetlen dologra tegye fel az életét, annak rendeljen mindent alá, méghozzá fanatikus hittel és zseniális tehetséggel. És mi lett a vége? (Latinovits) Zoli bátyám véresen komolyan vette a pályát, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mi is ez az egész itt tulajdonképpen, volt ereje levonni a konzekvenciát. Megalkudni nem tudott, inkább befejezte.
–        Nagyon megváltoztatott?
–        Nagyon. Egyrészt, van valami elszámolatlanság bennem az élettel szemben. Másrészt pedig addig számomra egy kicsit játék volt az élet, a pálya, azóta viszont minduntalan érzem, hogy ha méltó nem is tudok lenni, de legalább méltatlan ne legyek. Talán akkor váltam mindenféle értelemben felnőtté.
Fékez. Hol lehetünk? – kérdi. Kiszállunk. Nagy mező jobbra, nagy mező balra. Semmi, ami orientálna. Hol lehetünk? Széttárjuk karjainkat. Ahhoz képest, hogy nem indultunk sehova, sikerült eltévednünk.

Utóirat

Pár nap múlva elkezdődött az újabb Csöpi-film forgatása. Az utolsó este még összegyűjtötte a stábot és amolyan eligazítást tartott. Beszéd közben mondott egy félreérthető mondatot, amit legjobb barátja, Kern Andris szívére vett, és ettől kezdve meglehetősen tartózkodóan viselkedett. Bujtor többszöri közeledése dacára is elutasító volt. Bujtor az utolsó este aztán odament hozzá, megölelte, és azt mondta: „Béküljünk ki, ki tudja hány nyarunk lesz még?!” Összeölelkeztek.
Miért mondta ezt? Mit sejtett? Mit gondolt, mit érzett? De napok múlva hirtelen jött egy rejtélyes betegség, és meghalt. Utolsó nyarunk lett. Öcsiből Óriás lett…

Kiemelt kép: Smagpictures