Amikor összeomlik a rendszer, a mezei szülő magát okolja. És teheti is, ha két és fél éves a gyereke, még nemigen talál más felelőst. A bölcsőde, bár az itthoni viszonyokhoz képest szabályok sűrű erdeje, nem traumatikus hely. A mi lányunk pedig kifejezetten jókislány ott, szófogadó. Ildikó és Zsuzsa nénitől tudom, hogy ott hónapok óta szobatiszta, alaposan és önként kezet mos, soha nem sír, nem hisztizik, nem engedi el magát. Utóbbi, hogy túlzottan zabolázza az érzelmeit, és akkor sem sír, ha hiányzik anya, vagy ha baj éri, és a vehemensen udvarló fiúk a kezére csukják az ajtót, nem jó hír, nem örülünk neki. Állítólag akkor is csak állt, könnyel telt szemmel, vérhólyagos ujjacskáját gyógyító puszira tartva, amikor kiszabadult az ajtó fogságából. Hogy ilyen szigorú önmagával, és rigorózusan elfojtja az érzelmeit, megvisel minket, merengünk, aggódunk rajta eleget.

Vigaszunk az lehet, hogy szerencsére itthon kiengedi, amit ott bent ragadt. Irigyek is vagyunk, amikor a csoportvezető nénik beszámolóját hallgatjuk a súrolva mosott kézről, mert Hanna itthon a saját játék konyhája facsapjánál szeret kezet mosni, ami ugyan takarékos, de fertőtlenítő hatásúnak a leglelkesebb szülői jóindulattal sem mondanám. És természetesen itthon is szobatiszta. Ami pedig a rosszkedvet, hisztit illeti, rendre felszakad a fájdalom, és ami összegyűlt, sokkal vehemensebben tud kitörni. 

Gigászi szerencse, ha ilyenkor valamelyikünknél még maradt türelemtartalék. Ha legalább felváltva van energiánk a teljes elutasítással, a nehéz rossz érzéssel, örökös zokogással valamit kezdeni. De ha egyszerre fogy el anya és apa ereje, kidől a családi csapat. Megáll az élet, semmi sincs irányban. Ha fel van öltözve, nem lehet levetkőzni, ha csupasz, nem lehet ráadni semmit, nincs fekvés, fürdés, se vacsora.