A keleti blokk többi országához hasonlóan Budapestet is központi utasításra borították fénybe: 1969-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt  kongresszusán született meg a döntés a neonosításról. A cél egyértelműen az volt, hogy – legalább külsőségekben – felzárkózzunk Európához, és világító feliratok tömege hirdesse: Budapest csillogó és gazdag nagyváros.

Az 1970-es évek elejére már mintegy tizenkilencezer neon világított országszerte, a budapesti belváros szinte minden épületén ragyogott egy felirat. A neonok a hetvenes-nyolcvanas években értek csúcspontjukra, a Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat csak úgy ontotta magából a Cipő, Ibusz, Divatáru és Mintabolt szavak újabb és újabb, változatosan tekeredő verzióit. A feliratok mellett megjelentek a mára klasszikussá vált logók, mint az antikváriumot jelölő bagoly, a Patyolat tisztaságot sugalló fehér hattyúja vagy a csemegekosár. A neonreklám szó egyébként félrevezető, hiszen a feliratoknak vajmi kevés reklámértékük volt a szocializmus hiánygazdaságában. Az esztétikai szerep mellett a hatalmas, világító szövegek sokszor ideológiai funkciót töltöttek be. A lakosság által követendő magatartási mintákat jelenítették meg. Ilyen jellegzetes intelmek voltak a „Ne szemeteljen!”, az „Érdemes takarékoskodni!”, a Gyűjtsd a vasat és a fémet, add át a MÉH-nek!”, vagy a biztonságos közlekedésre felhívó „Óvatosság, türelem, udvariasság!”.

Kihunynak a fények

Az irányított felfutás után hamar hanyatlásnak indult a neonvilág. A nyolcvanas években már csak nagyjából kétezer fényfelirat világított Budapesten, a rendszerváltást követően pedig óriási ütemben tűntek el a rikító neonok az utcákról. Az ezekkel hirdetett üzletek közül sok megszűnt, az állami vállalatok pedig magánkézbe kerültek, és az új tulajdonosoknak már nem kellettek a régi cégérek. A kétségkívül impozáns városképet eredményező neonoknak egyébként is sok hátrányuk volt. Az épületek lakói gyakran panaszkodtak, hogy zavarják őket, mert zörögnek és bevilágítanak a lakásba. A kültéri elhelyezés miatt ráadásul ki voltak téve az időjárás viszontagságainak és könnyen törtek, a költséges felújítás vagy csere helyett pedig kényelmesebb volt hagyni, hogy egyszerűen az enyészeté legyenek. Mára alig száz neon maradt Budapesten, és ezeknek is csak töredéke világít. A megmaradt példányok iparművészeti alkotásnak tekinthetők, és egyben fontos kortörténeti emlékek, így érdemes lenne megőrizni őket az utókornak. Néhány lelkes rajongó az elmúlt években már elkezdett dolgozni ezen.