Dulai Péter kriminalista, bűnügyi újságíró könyvét (Gyilkosság a panel tetején) nem sokkal a megjelenés után már nem lehetett kapni. Azóta újranyomták, így újabb olvasók ismerkedhetnek meg a Kádár-kor legemlékezetesebb gyilkosságaival. A hosszas kutatás, a téma alapos ismerete Péter esetében jó ízléssel párosul. Ő nem azt teszi, mint sokan, hogy hangzatos címek alatt közli a jelzőkkel teletűzdelt szöveget, mert nem elborzasztani akar, és nem is kattintásvadász. Pedig az Élet elleni bűncselekmények Facebook-oldalt és a blogot sokan követik, olvassák.

Miért kezdte el a blogot és az oldalt? Miért ez a téma?
Egyszerűen csak írni akartam ezekről a régi bűncselekményekről, amelyekről rengeteg anyagom volt. Szerettem volna mások elé tárni, ha már ennyi mindent sikerült összeszednem. Most lesz négy éve, hogy belekezdtem, és gyorsan kiderült, mennyire érdekli az embereket. Erre még számíthattam is, de az váratlanul ért, hogy jelentkeztek szemtanúk, hozzátartozók, emlékezők, meg azok, akik akár csak a Kék fényben követték annak idején egyik vagy másik történetet. Visszacsatolások, plusz információk is érkeztek.

Az MTV Kék fény című műsorának felvétele, 1980. (Rádió és Televízió Újság / Fortepan)

A Facebook erre ideálisnak tűnik, hiszen sokakhoz elér.
Valóban az. Van azért hátránya is, mert érkeznek gyűlölködő kommentek is, ezeket igyekszem kezelni. Súlyos bűncselekmények kapcsán az emberek könnyen indulatba jönnek, ez érthető. Mégis érdemes folytatni, mert más forrásból nem érkezhet már ennyi és ilyen értékes információ.

Azt mondta, rengeteg anyaga gyűlt össze. Miért kezdte gyűjteni őket? Én is kutatok egy-egy cikk előtt, vagy könyv írásakor, de aztán továbblépek. Csak úgy, hobbiból…?
Hobbinak nevezhető, igen, de ma már a PhD témám kapcsán is kutatnom „kell” bizonyos emberölési ügyeket. Tíz éves voltam, amikor tragédia történt a családunkban. A féltestvéremet megölte a férje, majd öngyilkos lett. Gyerekként sokszor elképzeltem a helyszínt, hogy mi lehetett ott, nyilván ez is a feldolgozás része volt. Emlékszem, le is rajzoltam. Később ez az érdeklődés a bűnügyek helyszíne iránt megmaradt.

Nem ijesztette ezzel meg a szüleit? Nem akarták, hogy bármi mással foglalkozzon, csak ezzel ne? Talán nem tűnik személyeskedésnek, de én ismerem a történetet. Egy sajtóúton mesélte el az édesapja, és az ilyet nem lehet elfelejteni.
Mivel nem napi szinten foglalkoztam ezzel, a szüleim nem aggódtak. Tudták, hogy ez a feldolgozás része. Ebből nőtt ki az érdeklődésem, sarkosan fogalmazva az az alapkérdés foglalkoztatott, hogy miért öl meg valaki valakit. Biztosan azért, mert ezt a kérdést tettük fel mi is a legtöbbször a családban. Ahogy nőttem, mindig érdekeltek a megtörtént emberölések. Olvastam róluk, igyekeztem összeszedni, amit csak lehet. Gyűltek az anyagok, és ahogy lenni szokott, egyre inkább megtaláltak az ezzel kapcsolatos információk. Jártam levéltárakba, kutakodtam interneten, gyűjtöttem könyveket, egyre több és jobb forrásom lett. Elvégeztem a kriminalisztika szakot is a közszolgálati egyetemen.

Korábban sportújságíróként dolgozott az Indexnél, maga az írás természetes lehet. De bennem felmerül a kérdés, hogyan kell ilyen témáról méltón írni? A könyve tényszerű, visszafogott.
Úgy gondolom, távolságtartóan, úgymond hideg fejjel kell írni ezekről az esetekről. Ez persze nem azt jelenti, hogy az embert nem érintik meg a történetek. Emberölésnél súlyosabb bűncselekményt nem lehet elkövetni, de éppen ezért a jelzők halmozása a visszájára fordul.

Ha tucatszor írják le valakiről, hogy rém, vagy azt, hogy brutális, bestiális, kegyetlen, egy idő után súlytalanná válik.

Nem érdemes fokozni, amit nem kell.

Dulai Péter: Gyilkosság a panel tetején, Cser Könyvkiadó

A blognak és a Facebook-oldalnak is az a neve, hogy Élet elleni bűncselekmények. Esetleg szándékosan kerüli a gyilkosság szót?
Az élet elleni bűncselekmény nagyon kifejezi a lényeget, szemléletesen írja le, mit jelent egy gyilkosság. A kriminalisztikában és a büntetőjogban sem a gyilkosság szót használják, hanem az emberölést vagy az élet elleni bűncselekményt. Ezért választottam ezt.

Nemrég én is írtam egy cikket, a majdnem ötven éve a Halászbástyánál történt gyermekgyilkosságról. Rengeteget tipródtam, mit hogyan írjak. Végig az járt a fejemben, mi lesz, ha a családtagok még élnek, hogyan hat ez rájuk.
Úgy tudom, abban az ügyben már nem él a család, de ez valóban létező dilemma. Én is szembesültem vele. Például, amikor a nyolcvanas években Komlón történt gyermekgyilkosságról írtam. Az történt, hogy egy kislány bekopogott egy pohár vízért az alsó lakóhoz, aki molesztálni kezdte, majd a lelepleződéstől való félelmében brutálisan megölte. Itt tényleg helytálló a jelző, mert elvágta a kislány torkát. Amikor erről írtam, felvetődött a kérdés, nem csak bennem, de az ügyben eljáró nyomozóban is, hogy miért volt egyedül otthon a négy éves kislány.

Ami teljesen jogos kérdés.
Le is írtam, és botrány lett belőle a hozzátartozók részéről. Ezt egyfelől megértem, másfelől volt a felvetésben igazság. Sajnos ezekkel a reakciókkal nem tudok mit kezdeni, ez ugyanis bűntörténet, itt nincs helye elhallgatásnak. Ilyenek voltak és mindig lesznek. Aki ezekkel a támadásokkal nem tud együtt élni, ne vágjon bele ilyen témájú anyagok írásába. Itt bizony el kell fogadni, hogy lesznek érintettek, akiknek fájni fog.

Azt mondta, megviselik ezek a történetek, ahogy szerintem minden jóérzésű embert megvisel a másik szenvedése, vagy annak a gondolata. A könyve címadó történetében egy apa a panelházuk tetejéről dobta le három gyerekét Miskolcon. Ezt elgondolni is nehéz, de látni az ott készült fényképeket… Meg lehet ezt szokni?
Amit említ, kirívóan nehéz történet. Ilyen bűncselekményt még a nemzetközi kriminalisztikából sem ismerek. Láttam a fényképeket, az apa levelét is. Bár amikor ez történt, nem is éltem, mégis nagyon közel jött hozzám ez a történet. És beszéltem olyanokkal, akik ott voltak a helyszínelésen. Például egy bűnügyi technikussal, aki akkor ért oda, amikor az egyik gyerek még élt. Ezek rendkívül megterhelő dolgok, mégis van egy belső késztetés, hogy kutassak, minél több anyagot összeszedjek, leírjam, amit tudok. Ez a késztetés mindent felülír.

Irracionálisan kegyetlen filmek készülnek manapság, és emberek ilyeneket néznek. Attól félek, ezek mintát is adhatnak.
A médiaerőszak komoly és népszerű téma a kriminálpszichológiában, és nincs konszenzus abban, kire hogyan hat, kimutatható-e bármilyen összefüggés. Valamilyen formában biztosan hat, de nem úgy, hogy az ember megnézi a Rambót, majd kimegy az utcára halomra lőni másokat. Ugyanakkor például a martfűi rémről tudjuk, hogy erőszakos felvételeket nézett a bűntettei előtt, no de A Tenkes kapitányáról beszélünk… Kinek jutna eszébe annak hatására embereket megtámadni? Neki igen. Van olyan bűncselekmény, ahol lemásolják a könyvben olvasott vagy filmen látott eseteket, mégsem hiszem, hogy a médiát kellene hibáztatni ezekért. Hogy kire milyen hatást tesz valami, ennek nincs törvényszerűsége.

Én egyetlen skandináv krimit olvastam, és annyira féltem, hogy soha többé másikat.

Dulai Péter

A skandináv krimik, és több mai tévésorozat nem csak abban különbözik a Columbótól vagy a Poirot-filmektől, hogy durvább. Utóbbiakban a nyomozó feddhetetlen, mindentudó karakter, uralja a helyzeteket és a saját idegeit. Mostanában jellemzőbb az olyan ábrázolás, ahol a nyomozó is ember, néha áthágja a saját szervezete szabályait, magánéleti gondokkal küszködik, sebezhetőbb. A nyomozóábrázolás is sokat változott.

És mennyit változtak a valódi nyomozók? Tudom, hogy a gyilkossági ügyek jó része nem talányos, de néhány kifejezett rejtély. Néhány éve az egyik kolléganőm lesújtva érkezett vissza egy sztárrendőrrel készített interjúról. Többet várt…
Rendőr nem vagyok, de dolgoztam a Rendőrmúzeumban, több nyomozóval sikerült jó kapcsolatot létesítenem. Nekem nagyon jók a tapasztalataim. Értelmes és művelt embereket ismertem meg, akik elkötelezettek, jó együttműködni velük. Idősebb „életes” (gyilkossági) nyomozóktól szoktam azt a kritikát hallani, hogy a maiak a munkaidő végeztével mennek haza, míg ők a karácsonyfa vagy a hétvégi ebéd mellől is felálltak, mentek, csinálták. Ezzel kapcsolatban azt is el kell mondani, hogy a kilencvenes években jóval több élet elleni bűncselekmény történt, mint ma, ami bármilyen rosszul hangzik, a szakma szempontjából azért volt jobb, mert rengeteg tapasztalatot lehetett szerezni.

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr