A kisgyermekek tudnak igazán felhőtlenül boldogok lenni. Elég csak rájuk nézni: valóságos „boldogságmesterek”, pedig nem járnak személyiségfejlesztő kurzusra, nem olvasnak önismereti szakkönyveket. Ők csak úgy élnek, „bele a nagyvilágba”, és általában boldogok. Titkuk az, hogy még tiszta lélekkel bíznak mindenben és mindenkiben, aki és ami csak útjukba kerül.

A gyerekek többsége a bizalmatlanságot még csak hírből sem ismeri – épp ezért kiszolgáltatottabbak, mint a felnőttek. Sokunknak ismerős a szülői intés gyerekkorunkból: „Ne állj szóba idegenekkel!”, és bármennyire is a biztonságunkat szolgálta ez a tanács, valójában így kezdődik el a gyerekek bizalmatlanságra szoktatása. Később pedig már az élet által adott pofonok révén tanuljuk meg: nem bízhatunk meg mindenkiben, meg kell válogatnunk, kinek tárjuk ki szívünket, kit engedünk be belső világunkba. És való igaz, hogy a naiv vakbizalom nem vezet jóra – kínos, sőt veszélyes helyzeteket teremthet –, ám az ellentettje, az abszolút bizalmatlanság éppoly káros. Ha ugyanis lelki önvédelemből visszahúzódunk a „csigaházba”, nemcsak a csalódásokat, sérüléseket tartjuk távol magunktól – de a boldogságot is.

Angyalian jó kislány – vagy balek?

Annamária, vagy ahogy barátai ismerik, Ancsa, angyalian jó kislány volt. Az angyalit itt szó szerint kell érteni: soha, egyetlen gyerekcsínyt nem követett el, szülei nem emlékeznek rá, hogy valaha is feleselt volna. Hároméves korában olyan udvarias volt, hogy az már egy ilyen kisgyereknél furcsán hatott: boltban, utcán kedvesen, érthetően köszönt, a napszaknak megfelelően. Családi ünnepségen, ha édességet kapott, őszinte mosollyal kínálta körbe: „ó, tessék még venni belőle!” – noha senki nem tanította erre.

A cikk folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja Ezotéria 2017/1. számát.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock