A szerelem sokféle úton beférkőzhet a szívünkbe, villámcsapásszerű hirtelenséggel, de szép lassan, lopakodva is, úgy, hogy nem is tudjuk, mikor és hogyan történt ez velünk. Az érzés ezután nagyon határozott és elkendőzhetetlen lesz, minden gondolatunkat a másik tölti majd ki, és ha valóban szeretjük a másikat, akkor ebben az első időszakban tényleg ő lesz az egyetlen, akire vágyunk, és aki válasz lesz minden kérdésünkre.
Hogy mi a csapda ebben?
Az, hogy mindez többször megtörténhet velünk. Szerelmesek lehetünk valakibe, aztán másba is, aki tökéletes ellentéte lehet az előzőnek. Vajon akkor melyik volt az Igazi? – vetődik fel a kérdés. Először tévedtünk vagy másodjára? Ha éppen a második nagy szerelmünket éljük, akkor könnyen gondolunk az elsőre úgy, mintha az nem is lett volna annyira fontos, legyintünk, hogy gyerekszerelem volt, vagy azt mondjuk, inkább csak vágy volt, de egyébként nem is illettünk össze. Egyszóval igyekszünk kisebbíteni az előző értékét, hogy ezzel emeljük meg a mostani nagyságát. Mert az valahogy nem fér bele a gondolkodásunkba, hogy több „igazi” van, vagy lehet.
Szerelmünk rejtett csillagrendszere
Mert nem ezt sugallják a történeteink, a filmek, a közbeszéd. Bármennyire is felborultak a kapcsolatok hagyományos struktúrái, az erről szóló „mesék” még mindig léteznek, ahogy a mesék mélyén rejtőző vágyaink is. Hogy majd eljön a lovag! Vagy a királykisasszony! Igen, a férfiak is vágynak a nőre, aki majd beteljesíti a vágyaikat. A férfiköltőktől pontosan tudjuk, hogy így van, ha az átlagos férfi nem is nagyon beszél erről. Had idézzem bizonyságul egyik kedvencemet, Radnóti Miklós Tétova ódájának egy részletet:
„Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.”
Radnóti nem a másikról beszél, hanem önmagáról, arról, hogy hogyan érzékeli önmagában a másikat, és azt mondja, nyüzsgő és áradó vagy bennem, és ugyanakkor biztos, és örök. Nem azt mondja, hogy az egyetlen! Csak azt, hogy van egy biztos tudása arról, hogy a másik benne él, és ez az érzés örökre megmarad.
Akinek e sorokat írta, kortársunk volt, Gyarmati Fanni ugyanis 2014-ben halt meg, 102 éves korában. Élettörténetéből tudjuk, hogy soha nem ment férjhez újra, a hűsége a síron túl is kísérte a költőt, élete végéig, egész pontosan hetvenkilenc éven keresztül Radnóti özvegye maradt. A történetük üzenheti azt, hogy az igazi, az egyetlen, mégiscsak létezik, járkálhat valaki a világban, aki épp annyira lesz biztos és örök, síron túli, mint a Fannié.
A kérdés már csak az, hogy mitől lesz valaki nagy Ővé, és mit is jelent az iránta érzett szerelem. Hetvenkilenc éven át talán már nem lobogást, és a forró vágyat. Sokkal inkább a szerelem emlékének az ápolását jelentheti, mert Gyarmati Fannival ezt történt, ápolta és gondozta a költő hagyatékát, és sejtésem szerint ezzel a szerelmük emlékét. Ennek a munkának adta át magát, ennek szentelte az életét. Azért használom a szentelés szót, mert benne van ennek az aktusnak az áldozat jellege, az, hogy a nagy Ő nem csak úgy terem, a nagy ő inkább az a személy, akihez szeretve kötődünk és akiért elhatározzuk, hogy áldozatot hozunk.
A nagy Ő csak úgy önmagában, főképp az elhatározásunktól függetlenül, nem létezik.
Márai Az igazi című regényében a következőt írja. „Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.”
A pszichológusok egyetértenek Máraival, legfőképp azért, mert a szerelemben nem a másikat látjuk – az első szakaszban semmiképp –, hanem önmagunk vágyainak kivetülését. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a legszebb álmainkat és vágyainkat képzeljük bele abba, aki ezekhez az álmokhoz valamelyest hasonlít. Vagy nem is hasonlít, de meg akarja azokat a vágyainkat jeleníteni.
Mert az elején mindent beleadunk a kapcsolatba, még azt is, ami nincs bennünk.
Ha most azt kérném, mindenki sorolja fel, mi jellemzi a nagy Őt, miből érezné, hogy ez igaz nagy szerelem, akkor nagy valószínűséggel a következőket fogalmaznák meg:
- olyan, mintha a másik felem volna;
- kitalálja a gondolataimat;
- megért engem;
- olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást;
- teljesen összeillünk;
- minden vágyamat kitölti.
Párterápiás tudásunk szerint ezek olyan érzések és tulajdonságok, amelyek valóban léteznek, méghozzá ideális esetben a párkapcsolat kezdeti, első időszakában. Ezt a szakaszt a szimbiózis időszakának hívjuk, és azért nevezzük így, mert ilyenkor annyira kinyitjuk magunkat a másikra, hogy az énhatárok összemosódnak, nem nagyon érzékeljük, hol van az „én” és a „te” határa, mert csak a „mi” létezik. Ebben az összemosottságban valóban kitalálhatjuk, megérezhetjük a másik érzéseit, gondolatait, valóban nagyon közel érezhetjük magunkat a másikhoz, és ha jó alapokkal rendelkezünk, akkor ennek az állapotnak főképp a boldogságát fogjuk átélni. Hogy a másik tényleg elérhető és tényleg megadja nekünk, amire leginkább szükségünk van. Ilyenkor soha máskor nem érzékelt figyelmet, odafordulást és támogatást kaphatunk. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartjuk ezt az időszakot, olyannyira, hogy azt gondoljuk, bizonyos sérüléseink be is gyógyulhatnak ebben az egymás felé forduló szerelemben. Amikor a másikat nagy Őként érzékeljük.
A döntés
Az idő azonban halad, és a kapcsolat óhatatlanul megváltozik majd, és szimbiózisban maradni sajnos, vagy inkább szerencsére nem lehet örökké. Méghozzá azért nem, mert a szerelem hormonálisan felfokozott állapot, amikor semmi másra nem tudunk figyelni, és ez nem segíti az életben maradásunkat. Hiszen gondoskodni kell önmagunkról, kettőnkről, a megélhetésünkről, figyelni kell külső, baráti, tágabb szociális kapcsolatainkra. Ebben a szakaszban, épp annak a mintájára, ahogy a kisgyerek leválik az édesanyjáról, mi is szép lassan távolabb lépünk egymástól, hogy helyet adjunk az élet dolgainak.
Nagy pillanat ez, mert ebben a távolságban hirtelen meglátjuk a valóságos másikat.
Vajon tudjuk-e ekkor is nagy Őnek látni? Párterápiás kutatások szerint azok, akik kissé idealizálják a párjukat, és hajlamosak csak a jót érzékelni belőlük hosszú évek után is, boldogabb párkapcsolatban élnek. De ez lesz az a pillanat, amikor óhatatlanul feltűnnek a rossznak érzékelt tulajdonságok is, amelyeket eddig észre sem vettünk, és akkor kételkedni kezdünk abban, hogy ő, akibe eddig minden jót beleláttunk, tényleg Őe.
Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, ez a döntés pillanata, elköteleződünk-e egymás mellett továbbra is, vagy sem. Úgy is fogalmazhatunk, akarjuk-e, képesek vagyunk-e még így is nagy Őnek látni a másikat a rossz tulajdonságaival, a furcsaságaival, az érthetetlen reakcióival együtt. Vagy csak az a nagy Ő, aki a képzeletünkben létezik. Ha ezt gondoljuk, hogy csak az ideális a megfelelő, akkor az a kiábrándító hírem, hogy nagy Ő nem létezik, soha sem fog megérkezni, sem fehér lovon, sem királykisasszonyként nem lobogtatja a kendőjét felénk a palota ablakából. Mert csak valóságos emberek vannak telis-teli hibákkal. Arról persze dönthetünk, hogy mekkora szakadékot vagyunk hajlandóak áthidalni a képzeletbeli nagy Ő és a valóságos között. De hogy valamekkorát át kell, az bizonyos!
Azért fontos ezt tisztázni önmagunkban, mert ha azt gondoljuk, hogy a kapcsolatunk azért nem működőképes, mert nem ő a nagy Ő, azért vannak konfliktusaink, mert nem illünk össze, és arra kezdünk el várni, hogy ez a valaki egyszer csak szembejöjjön az utcán, akkor ez megakadályoz bennünket abban, hogy megpróbáljunk összehangolódni. Ennek az állapotnak az a jellegzetessége, hogy a másiknak csak a hibáit látjuk, és mintha felvennénk egy sötét szemüveget, a kapcsolatnak is csak a rossz oldalát érzékeljük. Hirtelen átesünk a ló túlsó oldalára.
Elkezdünk érveket keresni arra, hogy miért is hagyjuk ezt abba, és az egyik érvünk az lesz, hogy mert nem ő az igazi.
Mitől igazi?
A szerelem érzése nagyon fontos alap ahhoz, hogy valakit igazinak érzékeljük, ha soha nem voltunk az aktuális Őbe szerelmesek, akkor a kapcsolat későbbi szakaszában ez könnyen hiányként jelenik majd meg. Ráadásul a szerelemben való összekapcsolódás (nem a szexualitás részére gondolok) olyan mélylélektani folyamatok alapján zajlik, ami két olyan embert kapcsol egybe, akiknek van valamilyen közös, nagyon hasonló alapélményük. Nem tudjuk egészen pontosan, hogyan „ismerjük fel” egymást, de a párterápiás munka során erre a hasonlóságra hosszú kutatómunka után ugyan, de gyakran fény derül. A második feltétel, hogy képesek vagyunk-e a szerelem első szakasza után a másikban a jót látni, és kötődni hozzá. Harmadik feltétel pedig maga az elhatározás, hogy úgy döntünk-e, hogy ott maradunk mellette még akkor is, ha ez valami miatt nehéz lesz, például lemondunk-e érte más szerelmekről. Ha ezek az alapok megvannak, akkor a nagy Őről szóló vágyaink közelébe kerülhetünk. Megélhetjük, hogy összeillünk, hogy megértjük egymást, hogy közel érezzük magunkat egymáshoz. Csakhogy ezek az érzések nem maguktól jönnek el, akkor tapasztalhatjuk meg, ha hajlandóak vagyunk dolgozni ezen.
Az összeillés, a megértés, és a közelség érzése ugyanis nem természetfeletti erők ajándéka, hanem főképp a kommunikációé.
Annak a kérdése, hogy hajlandóak vagyunk-e megosztani egymással legmélyebb érzéseinket, a vágyainkat, a gondolatainkat, elmondjuk-e, mi történt velünk, és akarunk-e a közös életünkkel kapcsolatos kérdésekben közös nevezőre jutni. Ez pedig élethosszig tartó munkát és elköteleződést feltételez.
Vagyis életünk végére nagy Ővé válhatunk egymás számára. Mert maga a párkapcsolat közös alkotás, akiknek sikerül, méltán tekinthetnek rá úgy, mint életük legszebb munkájára.
A szerző gyakorló család- és párterapeuta.