Míg tanítónő voltam, minden év elején nagy gondot okozott nekem a nagy F; az osztálynaplóban ugyanis így jelöltük a fizikai dolgozók gyermekeit, akikre különös figyelmet fordítottunk. Számtalan tájékoztatás ellenére sokszor igen nehéz volt eldönteni, ki tartozik e kategóriába.
Nagy É-ről azonban sohasem hallottam. Talán nincs is rá szükség. Hiszen az értelmiségi szülő gyermekének, egyáltalán, az értelmiséginek könnyebb, gondolják sokan.
Az alábbi riportban két, harmincas éveinek elején járó értelmiségi házaspárt kérdeztem meg: hol tartanak most, mit értek el, egyáltalán: milyennek látják az értelmiségi helyzetét.
Szerencsések?
Klári és Bandi legalábbis annak nevezi magát. Bandi egy tudományos kutatóintézet — a Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézete — tudományos munkatársa, doktorált. Klári a XX. kerületi kisegítő iskola gyógypedagógusa, egy éven belül megkapja a tízéves törzsgárdatagságot, s véleménye szerint fizetése és jövedelme több, mint amennyi a korabelieké a pedagógusok között. Ketten együtt havonta tíz-tizenegyezer forintot hoznak össze. Gyerekeikkel, a hét és fél éves Anitával és az öt és fél éves Gergővel négyen laknak egy szép, 68 négyzetméteres budai lakásban.
Érdekes, de a Szikszay házaspár — Ádám és Jutka — is azt állítja magáról, hogy szerencsés. Adám mezőgazdasági gépészmérnök, a Martfűi Növényolajgyár magüzemének vezetője, havi jövedelme 6800 forint. Felesége szintén a gyár dolgozója, a laboratórium vezetőjének helyettese; havi jövedelme megközelíti az ötezret. Két gyerekükkel — az ötéves Balázzsal és a négyéves Tamással — a gyár háromszobás, szintén 68 négyzetméteres szolgálati lakásában laknak, Martfűn.
Kérdezgetem őket, miért tartják magukat szerencsésnek.
Klári: „Tulajdonképpen furcsa szerencsének nevezni, ahogyan mi ehhez a lakáshoz jutottunk. Két és fél éve vagyunk magunkban, ez a lakás szüléimé volt. Mi soha nem gondoltunk, nem is gondolhattunk önálló lakásra, hiszen alaptőkénk nem volt, amiből építkezhettünk volna. A közös életet, még gyerekek nélkül, a kisszobában kezdtük. Én 1972-ben kezdtem el dolgozni, 1900 forintot kerestem havonta, Bandi akkor még egyetemista volt, háromszáz forint ösztöndíjjal. Vasárnap esténként itt a Körtéren árult újságot, azután hajnalig rakosgattuk a kétforintosokat…”
Bandi: „Nagyon jól látom, hogy a kortársaimnak hány évébe és mennyi álmatlan éjszakájába került, míg önálló lakáshoz jutottak. Én az intézeti munkámat, amihez az egyetemi végzettség tulajdonképpen csak az alapot adja, csak egész emberként tudom végezni. 1974-ben végeztem vegyészként, de eltelt három év, amikorra azt tudtam mondani, hogy a szakma valahogyan »zörög« a fülemben. Ez a három év nagyon kellett, de úgy, hogy a munkámra tudtam koncentrálni, nem pedig egy építkezés gyötrelmeire.”
Klári: „Nemcsak erről van szó. Nekem két idősebb testvérem van, ők már elmentek hazulról. Valakinek a családból vállalni kellett a szülők gondját, és én, illetve mi lettünk ezek. Arra nem számítottunk, hogy a betegség ilyen gyorsan fog bekövetkezni: édesanyám 1976-ban meghalt. Apám 79-ben újból megnősült, és elköltözött. Hát így jutottunk mi ehhez a lakáshoz, ha akarod, nevezd szerencsének.”
Adám: „Ha arra gondolok, hogy itt van ez a szép, háromszobás lakás, meg arra, hogy néhány pesti ismerősünk hány évet töltött albérletben, lakásra várva, akkor szerencsésnek mondom magunkat. Én 1976 óta vagyok a gyár dolgozója. Akkor itt Martfűn még az égvilágon semmi nem volt, csak combtőig érő sár és rengeteg munka. 1980 elején indult meg a termelés. A lakásba mi már 1977 augusztusában beköltöztünk, a gyár háromszoros bérlőkijelölési jogot vásárolt. Mi a lakásért egyetlen fillért sem fizettünk. Aláírtam egy papírt, hogy tíz évig itt fogok dolgozni. Sokan mondták, hogy eladtam magam. Én pedig nevettem és azt válaszoltam, hogy akár száz évet is szívesen aláírnék, mert különben hol kapnék én, mint értelmiségi, lakást?!”
Jutka: „Őszinte leszek: mi a lakás miatt jöttünk ide. A férjem a gödöllői agráregyetemen végzett, mint gépészmérnök. Első munkahelye a Palotás! Állami Gazdaság volt, ez itt van a közelben, Besenyszög felé. Én akkor még Szolnokon tanítotam, egy kereskedelmi szakközépiskolában, egyébként a Közgazdasági Egyetem kémiaáruismeret szakán végeztem. Az állami gazdaságtól is kaptunk szolgálati lakást, egy nedves szobát, lehangoló szomszédokkal, és…”
Ádám: „Az az igazság, hogy aki egyszer angol WC-hez szokott, az nem szívesen jár a kert végébe, márpedig ott ez volt a helyzet. Különben, mint munkahelyen is rosszul éreztem magam, enyhén szólva nem egyezett az elképzelésünk a gazdaság vezetőiével, összesen négy hónapot dolgoztam itt. A következő munkahelyem a szarvasi főiskola volt, ott tanszéki mérnökként dolgoztam. Itt sem találtam a helyem; egyrészt úgy éreztem, a kutatói munkát nem nekem találták ki, én inkább emberek közt érzem jól magam. Másrészt, Jutkával kipróbáltuk a távházasság örömeit. Nekem a főiskola adott helyet a kollégiumában, a feleségem addig az én szüleimnél lakott Martfűn, mert azt még nem említettem: tősgyökeres martfűi vagyok. Csak hétvégeken láttuk egymást Jutkával. Véletlenül tudomást szereztem az épülő gyárról. Fölutaztam a vállalat, pesti központjába, és megkérdeztem, kell-e egy mérnök. Kellett. Akkor még egy rövid ideig Pesten laktunk a feleségem szüleinél, majd lejöttünk, most már a sajátunkba, Martfűre. Igaz, hogy aláírtam azt a tíz évet, de elhatároztam: addig maradok, amíg anyagilag és erkölcsileg úgy érzem magam itt, mint most, amíg ilyen jó lehetőségem van a szakmai fejlődésre; szóval, amíg, hogy úgy mondjam, egy lóra teszünk a gyárral.’’
Legelső helyen a lakás?
Ezt kérdezem mindkét házaspártól;
Klári: „Azt hiszem, ha az én szüleimnél nem lakhattunk volna, vidékre mentünk volna. Miből teljen a pedagógus gyerekének, mert én az vagyok, lakásra?”
Bandi: „Azért a dolog nem ennyire egyszerű. Igaz, a lakáskérdés kardinális kérdés, de úgy tapasztalom, a szakmai problémák fontosabbak. Sok olyan kutatót ismerek, aki vidékről jött föl. albérletben lakik, csak azért, hogy avval a témával foglalkozhasson, amivel szeretne. Aki ma Magyarországon élvonalbeli kutató akar lenni, annak szerintem három követelménynek kell eleget tennie. Jó témát kell választania — lehetőleg olyat, amiből szabadalom lesz. Reálisnak kell lennie, főként önmaga megítélésében, meg kell találnia helyét abban a kutatócsoportban, ahol dolgozik. És végül ismernie kell a témája világirodalmát. És ehhez viszont lakás kell, méghozzá olyan, ahol akár éjfélkor is nyugodtan dolgozhat.”
Klári: „Hát ezt én is elmondhatom, mert már velem is előfordult, hogy éjjel tizenegykor ugrottam ki az ágyból, hogy még valamit berakjak a táskámba a másnapi órához. Én értelmi fogyatékosokkal foglalkozom az iskolában, alsótagozatos módszertani vezető is vagyok. Rengeteget kell tanulnom, olvasnom, hiszen mennyi minden változott -azóta, hogy elvégeztem a gyógypedagógiai főiskolát!”
Ádám: „Az, hogy nyugodt, jó körülmények között lakhatunk a családommal, nélkülözhetetlen. De nem minden. Már a beszélgetés elején szó volt a szerencséről. Hát én akkor nem csak a három szoba összkomfortra gondoltam. Azt hiszem, nagy szerencse volt, hogy ebbe a gyárba kerültem. Egyéves gyakorlattal, tehát szinte teljesen tapasztalatlanul kerültem ide, már ami az ipart és egy ilyen nagy beruházást illet. Utólag csodálkozom a vezetőink bátorságán, hogy csupa ilyen fiatalra — a gyárban harminc év az átlagéletkor — merte bízni a gyárat. Mint már mondtam, a magüzem vezetője vagyok; szabad kezet kaptam, több százmillió forint elköltésébe volt beleszólásom, nyolcvan ember fölvételét én intéztem, önállóan; megmondták, hogy ennyi és ennyi a bérszínvonal, ennyi embert vehetsz föl, a többi a te dolgod. Vagy mást mondok: nálunk minden nap tízkor van műszaki értekezlet, amit ott megbeszélünk, az meg is valósul. Nincs napi nyolc órai munkaidő, nincs kicsinyes pitizés a kilépőcéduláért, viszont néha jóval többet dolgozunk a nyolc óránál. A munka a lényeg. Azt hiszem, az ilyen légkör a legnagyobb szerencse; sejtem, hogy nincs mindenütt így, én csak nagyon rövid időre próbáltam az ellenkezőjét. Olvastam valahol egy cikket, ami azt boncolgatja, hol devalválódik a mérnöki munka: a pénztárablaknál, vagy előbb?”
Ki mennyit a közösségnek
Jó-e értelmiséginek lenni? Ezt kérdezem, bár a kérdés nyilván nem kérdés riportalanyaim számára. Jó, különben nem csinálnák. De azért nem mindegy, milyen közérzettel.
Klári: „Kezdjük ott, hogy aki tizennyolc éves korában elmegy dolgozni, annak már eleve négy-öt év előnye van a diplomással szemben. Hiszen én huszonkét évesen, amikor végeztem, megköszöntem a szüleimnek, hogy addig eltartottak. De hadd mondjam el, hogy nem jutottam be könnyen a gyógypedagógiai főiskolára, pedig az édesapám is gyógypedagógus volt; 18 ponttal elutasították a kérelmemet. Végül mint minisztériumi fölvett kerültem be. Hát erre, sajnos, csak azt tudom mondani, hogy értelmiségi szülő gyerekének lenni nem jó.
Bandi: „A párttagsági fölvételemnél 1978-ban azt kérdezték tőlem, hogy hol vannak a munkás szülők? Az édesanyám tanítónő volt, az apám közgazdász, de azt már senki nem nézte, hogy bányászként kezdte az életét. Harcba került, hogy fölvegyenek a pártba.”
Jutka: „Nekem személy szerint előnyös volt, hogy az anyám a Közgazdasági Egyetemen volt tanulmányi előadó, hiszen így szereztem egyáltalán tudomást arról, hogy a kémia-áruismeret szak létezik. Ha viszont arra gondolok, hogy az értelmiségi gyereke nem járhatott ingyenes egyetemi előkészítőre, hát akkor ez már nem kifejezett előny. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az értelmiségi szülő gyereke tényleg más környezetben nő föl, és ez megint csak előny.”
Ádám: „Még az egyetemen benne voltam abban a bizottságban, ahol a segélyeket osztottuk. Azután az a diák, akinek éveken át annyi segélyt adtunk, ötödévben már egy Polskival jött be az órára. Ez nem panasz, nekünk is van most már kocsink, nincsenek anyagi gondjaink, ami ,,fölösleges” pénzünk van, azt utazásra költjük. De azért, őszintén szólva, nem esik jól, hogy egy segédmunkás minden előzetes tanulás nélkül nyugodtan megkeresi a hat-, sőt a hétezret is.”
Klári: „Ha körülnézel, láthatod, hogy igazán nem nyomorgunk, kocsink van, megvannak a bútoraink és a háztartási gépeink, bár minden OTP-részletre. Mi nem tudunk egy összegben az asztalra tenni tizennyolcezer forintot. De engem igenis bosszant, és nem irigységből, amikor látom magam körül az aránytalanul magas jövedelmeket. Közben tudom, hogy a pedagógus túlórájáért maximum 36 forintot fizetnek, de van 24 forintos óradíj is.”
Bandi: „Semmi felháborítót nem találok abban, hogy ha valakinek volt egy szabadalma, s abból lett egy budai villája, ám legyen! De a jövedelem avval legyen arányban, hogy ki mennyit ad a közösségnek!”
Fogas kérdés
Azt hiszem, gondban lennék, mint annak idején a nagy F-fel, ha megkérdeznék, ki is számít értelmiséginek. Mindkét házaspárral egyetértünk: nem az, akinek diplomája van, bár Ádám hozzáfűzi, hogy a közgondolkodás szerint igenis, a diplomás ember egyenlő az értelmiségivel.
Bandi: „Nehéz ezt megfogalmazni. Mert láttam én már olyan gépírónőt, aki szabad idejében színházba járt, művészfilmeket nézett meg. Én meg, bevallom, néha krimit olvasok pihenésként. Rengeteget olvasok a munkámhoz, nyelveket tanulok, öt évig voltam intézeti KISZ-titkár a munkahelyemen, és más munkabizottságokban is részt vettem. Klári különben neveléslélektant tanul a marxista egyetemen és egy kórusban is énekel — ilyenkor együtt főzünk. Nekem a főzés például pihenés. Szóval biztos, hogy valahol a szabad időnél kell keresni, vagy inkább az életmódnál, ki az értelmiségi. Csak negatív példával tudom megmagyarázni: az én szememben nem értelmiségi az, akinek legfőbb szórakozása, hogy egy meccs után berúg a haverokkal.”
Klári: „Talán rosszul szervezzük az életünket, de a gyerekekre elég kevés időnk jut. Paradoxon, de szerintem pont az értelmiségi szülő gyereke sínyli meg, hogy az anyja meg az apja még otthon is a munkahelyi gondokon rágódik!”
Ádám: „Szerintem a mindennapi élet a döntő. Az, hogy egy ember mit csinál munka után, önszántából. Á könyvei, az újságjai, az érdeklődési köre, hiszen hogy mivel töltőd a szabad idődet, azt senki sem írja elő. Mi most mindketten beiratkoztunk nyelvtanfolyamra. Döntő az is, kivel élsz: feltétlenül olyan emberrel jó, akivel megbeszélheted a problémáidat.”
Jutka: „Ebből a szempontból közömbös, hogy hol lakik az ember. Én pesti vagyok, de ma már csak nevetek azon az ismerősön, aki hallván, hogy Martfűn élünk, megkérdezte: tehenetek is van? Két óra alatt Pesten vagyunk. De Szolnokon meg Kecskeméten is van színház.”
Bandi: „Amikor a lakásról beszélgettünk, már mondtam, hogy az szerintem az értelmiséginek munkaeszköze. Hiszen elsősorban abban különbözik a fizikai dolgozótól, hogy nem műszak végén teszi le a nagykalapácsot, hanem tulajdonképpen soha. Egy kicsit mindig a munkája jár az eszébe. De rögtön hozzáteszem, hogy szerintem az igazi értelmiségi soha nem érez emiatt fölényt, nem tartja magát ’ arisztokratának; az alkotó elmének alázatosnak kell lennie.”
Harmincéves korára az ember úgy általában — némi csatározás után — a helyére kerül. Leltárt készít, és nemcsak az anyagi javakról. Egy csata után és talán még sok, sokkal nagyobb előtt.
Török Katalin
Nők Lapja 1981/51–52. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Buzinkay Géza