Minden létező településnek van egy Petőfi utcája, van Petőfi Rádió, Petőfi Tv, a Nemzeti dalt még az is ismeri, aki egyetlen verset sem ismer. Petőfi itt él köztünk, Petőfi a miénk, a mi nemzeti hősünk, de valódi géniuszába ma már talán bele sem gondolunk. Pedig elképesztő az az életmű és szellemiség, amit az utókorra hagyott, miközben fiatalabb korában halt meg, mint Amy Winehouse vagy Jim Morrisson.
Sokáig hezitáltam, hogy merjem-e Petőfit influenszernek nevezni. De aztán arra gondoltam, hogy igen, merem, ugyanis jár neki valami igazán kortárs jelző, annak minden pozitív és semmi negatív felhangjával. Hiszen ennek az írásnak az is a célja, hogy kirántsa ezt a fantasztikus figurát a tankönyvek és kötelező olvasmányok porosodó közegéből, megmutassa, hogy munkássága sokkal több, mint amit a Nemzeti dal vagy a János vitéz elárul róla, hogy nagy szavai mögött még nagyobb tettei voltak, és hogy ha Petőfi ma élne, valószínűleg leiskolázná az összes kanapéharcos szájhőst, és nem létezne az a troll, aki képes lenne kifogni rajta.

Tükörképen az igazság

Az Egressy Sándor által készített Petőfi dagerrotípia regenerált reprodukciója. Forrás: wikimedia.org

Emlékszem, amikor az iskolában először láttam azt a bizonyos dagerrotípiát Petőfi Sándorról, hirtelen belém hasított, hogy „te jó ég, ezek az emberek tényleg léteztek”. Bár a felvétel nem épp a legjobb felbontású, pixelgazdag csoda, még így is üdítő látvány egy történelmi alakról, akit végre nem lefestettek, hanem lefotózták. Ez a kép már akkor is döbbenetet váltott ki belőlem, mert ezen igaziból látszik, hogy Petőfi milyen fiatal volt. A festmények mindig öregítik az alanyokat, mindenkit puccos kinézetű bácsiként vagy zord külsejű vademberként ábrázoltak a korabeli portrékészítők. Ez az egyetlen dagerrotípia viszont életszerűvé tette számomra a történelmet. Az pedig, hogy Petőfi portrét állt egy ilyen 19. századi „polaroidhoz”, mit sem bizonyít jobban, mint hogy igazán vonzották az újdonságok. Ha ma élne, valószínűleg rendelkezne néhány high tech kütyüvel, és használná a legmodernebb lehetőségeket, hogy széles körben ismertté tegye fontos üzeneteit.
Mert üzenetei azok voltak, és fontosnak is tartotta azok közvetítését. Biztosan mindenkinek rémlik, ha máshonnan nem is, tán középiskolai tanulmányiból A XIX. század költői című vers, amelyben ki is mondja, hogy Isten prófétává teszi a költőket, hogy ők vezessék a népet Kánaán felé. Petőfi tehát prófétának tartotta magát, és komolyan is vette ezt a feladatot. De vajon mi tette őt ilyen magabiztossá?

A született zseni

Petőfi Sándor – és ez az, amin a tankönyvek talán kicsit gyorsan átsiklanak – zseni volt. Az apjának különböző falusi vállalkozásai voltak, és amikor jól ment neki, mindig nagyon jó iskolákba járatta őt. Amikor pedig nem ment olyan jól, maradt a hagyományos iskolában. Ezért van az, hogy tanulóévei alatt egészen sok intézményben megfordult. A tanulás azokban az időkben kiváltság volt, Petőfi apja azonban alulról jött, és nagyon fontosnak tartotta, hogy segítse fia kitörési vágyát. Akkoriban két kézenfekvő kitörési lehetőség volt, a színészet és a katonaság. Ez utóbbi eleinte nem is jött össze Petőfinek, mert testileg gyenge volt, és hamar leszerelték.
Petőfi nagyon tehetséges és fogékony volt. Több nyelven nagyon jól beszélt, tudott latinul, németül, szlovákul, franciául és angolul is. Igaz, ez utóbbit „csak” passzívan bírta, de ez is elég volt ahhoz, hogy Shakespeare-t fordítson.

Hazaszeretet 2.0

Petőfi nagyon modern gondolkodású ember volt. Abban az időben, amikor a tisztelet csak annak járt alanyi jogon, akinek nemesi származása volt, Petőfi merte tisztelni a másban való egyéniséget is. Ez akkoriban nagy újdonságnak számított. Lázadó költő volt, de közben nyugodt családi életre törekedett. Bejárta szinte az egész országot gyalog, és vándorlásai során hatalmas élményanyagra tett szert. Nem mellesleg még tovább nőtt hazaszeretete. Ő tényleg ismerte Magyarországot, tudta, miről beszél, amikor az egekbe magasztalta.
Egyszer hallottam egy irodalomtörténészt, aki egy rádióműsorban a Nemzeti dalnak arról a részletéről beszélt, hogy „kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete”. Nagyon élénken él bennem, ahogy szinte felkiáltott a műsorban: „drága Sándor, mindenkinek drágább a rongy élete, mint a haza becsülete”, majd hosszan ecsetelte Petőfi hazaszeretetének egyedülállóságát. Ezen azóta is sokszor gondolkozom, és mindig rájövök, hogy bizony nekem is drágább a rongy életem, mint a haza becsülete, én is biztosan a szeretteimet és magamat menteném, nem a hazát, ha éles lenne a helyzet (jelen helyzetben sajnos néha egészen közelinek érzem a helyzet élét). Petőfi feltétel nélküli hazaszeretetét ma már leginkább egy öngyilkos merénylő elszántsága közelíti meg. Legalábbis ezt gondoltam öt perccel ezelőttig, majd megnyitottam egy fotóriportot az interneten, amely Lviv pályaudvarán készült, ahol frontra induló ukrán katonák búcsúznak szerelmüktől, és már nem tudom, mit gondoljak.

Petőfi mindenkié?

Petőfi a magyarok nemzeti kincse, történelmi és kulturális örökségünk része, ezt talán nem vitatja senki. Ezért aztán sokan ki is sajátítják maguknak.

Hálás terep Petőfi hagyatéka, amiből könnyű és kényelmes kiragadni részleteket, majd felszínesen dobálózni vele, de valójában ő ennél sokkal többet érdemel.

Ez a kérdés Babitsot is foglalkoztatta, aki száz évvel a költő születése után a Petőfi Koszorúi című versben pont azok ellen fordul, akik ki akarják sajátítani valamilyen tulajdonságát.
Nagy kérdés, hogy mi lett volna, ha… ha Petőfi nem hal meg a szabadságharcban. Ez sokakban olyan nagy kérdés, hogy a magyarság egy ideig nem is nagyon tudta elfogadni, hogy meghalt. A 19. század második felében számos ál- és rémhír terjengett arról, hogy ki hol vélte látni a Segesváron eltűnt költőt. Halálát nagyjából olyan legenda övezte, mint Elvis Presley-ét. Senki sem tudja megmondani, milyen költő és milyen forradalmár lett volna, ha meg kellett volna érnie a világosi fegyverletételt. Megőrült volna, mint Vörösmarty? És ennek ellenére olyan versei születtek volna, mint az Előszó vagy A vén cigány, amelyek a magyar irodalom legnagyszerűbb versei közé tartoztak? Milyen lett volna Petőfi öregen? Egy helyen azt írja, hogy „az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy ’le a királlyal!’, hanem ’a tiszta erkölcs’.”
Petőfinek az egyik legnagyobb ereje pont abban rejlik, hogy életében és halálában is minden üzenetéhez hiteles tudott maradni. Ő tényleg nem csak mondta, hanem csinálta is. Nem csak megírta, fel is olvasta. Nemcsak felolvasta, hanem véghez is vitte. Annak ellenére, hogy testileg alkalmatlan volt a katonaságra, szinte kierőszakolta, hogy a frontvonalba kerüljön. Néha eljátszom a gondolattal, hogy mit szólna Petőfi, ha látná a Pilvakert. Szerintem benne van a pakliban, hogy azt gondolná, kicsit sok a duma…

Kiemelt kép: wikimedia.org