Kivételesen nem kérdésre válaszolok. A hozzám érkezett hírek gondolkoztatnak el és indítanak önvizsgálatra. Sőt: bocsánatkérésre, ha valakit – akaratlanul is — megbántottam. Hányszor tapasztaltam a rendelés éveiben, évtizedeiben, hogy annak, aki először jött, tüstént igazat adtam, és a későbbi időpontban érkező másik felet (elvált férjet vagy feleséget például, vagy óvónőt, tanítót, tanárt, de esetleg szülőt is) már előítélettel fogadtam. De rá kellett jönnöm: neki – a másik félnek – is megvan a maga igaza.
Audiatur et altera pars! Hallgattassák meg a másik fél is! – ez az ősi bölcsesség (mely a méltán nagyhírű római joggyakorlat egyik alapelvévé vált) úgy látszik, mindig újra megtanulandó.
Többször is előfordult e hasábokon, hogy a levélben hozzám fordulóknak (többnyire szülőknek, elsősorban anyáknak, néha nagymamáknak) meglehetősen egyértelműen igazat adtam, nem gondolva arra, hogy a néha szinte indulatos állásfoglalás – a másik meghallgatása nélkül – igaztalan és sértő is lehet. Nem gondolom most sem, hogy akiknek érveit elfogadtam, s igazukat a magam érveivel is alátámasztottam, ne lett volna meg a maguk igazsága. De a másik fél érveinek figyelembe vétele nélkül ez sokszor csak csonka, néha talán csak féligazság volt.
Ha nagymamák panaszkodtak lányukra, fiukra – unokájuk anyjára, apjára – vagy vejükre, menyükre, vagy szülők pedagógusokra, nem volt módom arra, hogy a bepanaszoltat is meghallgassam és sokszor mégis éles – ma már úgy látom: időnként túl éles – véleményt fogalmaztam.
Olyan eset is van persze, amikor félreértik vagy szántszándékkal nem akarják megérteni az embert. Egyik válaszomban arról írtam, hogy nem helyes a gyerekeket árulkodásra – netán besúgásra – nevelni, bár a mi égtájunkon évtizedekig ez volt az egyik nevelési eszmény – „a jó gyerek megmondja a tanító néninek, hogy ki rosszalkodott” – s még szobrot is állítottak annak a kisgyereknek, aki a szüleit is feljelentette. Egyik olvasónk ezt az állítást valótlannak nevezte és felszólított, hogy mondjak pontosabb adatokat – hozzátéve, hogy ő biztos benne, hogy ilyet nem fogok tudni mondani.
A gyerek neve – mint ezt sokan biztos úgyis tudják – Pavel Morozov volt. A szovjet ifjúsági propagandairodalomban csak mint a hős Pavlik szerepelt. 1918-ban született és 1932-ben jelentette fel szüleit, a kolhozosítás idején. A vád: apja a kulákokhoz húz. Az apát Pavlik feljelentése nyomán kivégezték. A felháborodott parasztok – élükön a gyerek nagybátyjával – agyonverték Pavlikot. Ezt követően példaképül állították a szovjet ifjúság elé, irodalmi műveket szenteltek emlékének és szobrokat állítottak neki. Mindezek részletes felsorolása megtalálható Jurij Druzsnyikov Pavlik Morozov című orosz és angol nyelven megjelent könyvében.
A tényekhez ragaszkodnunk kell. Még akkor is, ha a tények belátása rosszul esik valakinek. A tények a történelem távlatába került politikában már meglehetősen egyértelműek. De nem azok személyes, mindennapi kapcsolataink jelenidejében. Így hát mindig: hallgattassák meg a másik fél is!
Nők Lapja 1996/14. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
