Szavak. Az ember néha tényleg alábecsüli az erejüket. 2014-ben épp „a szavak forradalma” mottóval feldíszített Pilvakernek köszönhetően jöttem rá, mekkora erejük lehet, pedig akkor még messze voltunk attól, hogy a csapat feldolgozza Juhász Gyula Szavak című költeményét, majd a feldolgozás tananyaggá váljon, és még az is kívülről fújja, hogy „Békítenek, lázítanak. Eldöntenek egy életet”, aki egyébként csak védőfelszerelésben mer közelíteni a versekhez. Akkor úgy alakult, hogy a szavaim megmentették a Pilvakert. Esküszöm, nem szánt szándékkal tettem, és sokáig nem tudtam felfogni, hogy ez igaz lehet. Hiszen ezek csak szavak. Néhány betű egymás után. Semmi igazán szokatlan. Az akkori főnököm hatására írtam egy cikket. Arról, hogy a Bëlga valahol a jövőbe látott, és végre van igazi magyar nemzeti hip hop, hogy végre úgy is lehet ünnepelni március 15-ét, hogy az ne legyen naftalinszagú, százszor látott panelekből merítkező ünnepség, ahol a helyi szavalóbajnok versét az ásítások hangjai teszik teljessé.

A szavak ereje

Arról azonban fogalmam sem volt, mit okozhat ez a néhány kifejezetten pozitív hangvételű mondat. 2014-ben meglehetősen rossz hangulatban teltek a próbák, a csapat nem a legjobb hangulatban dolgozott a műsoron. Ekkor azonban Takács Ákos, a Pilvaker ötletgazdája rátalált a cikkre, majd örömében felolvasta a próbán leszegett fejjel, szomorúan lézengő társaságnak, akikbe aztán a szavak annyi erőt töltöttek, hogy újult erővel tudták folytatni az előkészületeket, és összerakták a műsort, ami nagy sikerrel ment le március 15-én. Szavak. Csodálatos szavak. Bár számomra nem tűntek annak, mégis megváltoztattak mindent. Annyira, hogy mágnesként vonzott magához a Pilvaker, folyamatosan a környékén maradtam, és vagy így, vagy úgy, de mindig beleláthattam abba is, hogyan készül el az adott évi műsor. Láttam a nehézségeket, a boldogságot, az örömöt, a bánatot, azokat a pillanatokat, amiket külső szem nem láthat, mert nekik ez „csak” egy műsor. Vagy inkább egy lazábbra fogott ünnep. 

Fotó: Bertalan Ádám / Red Bull Pilvaker

Vagy csak a szavak forradalma. Lehet vitatni, hogy van-e értelme ennek a kifejezésnek, hiszen a Pilvaker nem foglalkozik aktuálpolitikával, nem akar forradalmat, de a forradalmi költészetet szorosan öleli magához. De annál sokkal többet tesz. Megpróbálja megszerettetni Petőfit, Csokonait, Juhász Gyulát, Kosztolányit mindenkivel, és küldik őket mindenkinek, aki szereti, és persze annak is, aki nem is tudja, hogy szereti. Néha úgy tűnik, ők vannak többen.

Rengeteg olyan levelet kap a csapat, amiben diákok lelkendeznek és hálálkodnak, hogy segítettek nekik könnyebben megtanulni verseket, hogy egy-egy felelésnél hogyan húzza ki őket a gödörből, amikor eszükbe jutnak a szövegek.

Hogy A reményhezt csak szinte rappelve tudják elmondani, de ismerik a teljes verset. Ennél nagyobb dicséret igazából nincs. Szavak, amik világokat jelentenek.

„Nem nyílnak tőle többé a völgyben a kerti virágok”

És világokat döntenek össze. 2020-ban az Aréna-show utolsó próbáinak egyikén, pár nappal március 15. előtt derült ki, hogy ez a Covid-19 nevezetű vírus egy kicsit komolyabb menet lesz itthon is a tervezettnél, bezár a világ, így kukába kellett dobni a már teljesen kész műsort. Hogy milyen csapatról van szó, azt tényleg csak az értheti, aki látta őket együtt, mert sokszor tényleg úgy viselkednek, mint egy család, és nem, ez nem egy unalmas lózung a Halálos iramban-filmekből. Mert hiába törtek össze, és hiába lett semmivé sok-sok hónapnyi munkájuk, ők nem hagyták abba a próbákat, egészen a tervezett utolsó napig összejöttek, és úgy próbáltak, mintha március 15-én színpadra lépnének.

És akkor még nem tudták, hogy erre egészen 2022. március 15-ig nem lesz módjuk. Azt sem, hogy addigra személyes tragédiákkal is szembe kell nézniük.

Siklósi Örs, az AWS énekesének halála mindenkit megrázott. Örsnek nagy álma volt, hogy ő is ott lehessen az Arénában a többiekkel. A család teljes jogú tagjává vált. Utoljára épp azon a bizonyos utolsó Pilvaker-próbán találkoztunk. Mosolygott. Boldog volt. Alig várta a napot, amikor színpadra állhat.

Senki sem sejtette, hogy Örs egy év múlva már nem lesz közöttünk, és akkor sem valósulhatott volna meg az álma, ha 2021-ben már egy sokkal jobb év köszönt ránk. Nincs az a család, akit nem roppant össze egy szeretett tagjának halála.

Lábas Viki és Siklósi Örs egy próbán 2019-ben. (Fotó: Somay Márk / Red Bull Pilvaker)

Hogy miért írtam le most mindezt? Azért, hogy talán egy kicsit érthetőbb legyen, mit jelent az előadók számára az utolsó Pilvaker két év kihagyás után. Takács Ákos és a csapat úgy döntöttek, hogy

itt az ideje visszavonulni, a csúcson abbahagyni, dupla Arénával, még mindig frissen és üdén, sok energiával, főként azért, hogy megmutassák, hogyan érdemes lezárni egy ekkora sikerű projektet itthon, amire nem igazán volt eddig még példa.

„Legalább olyan nehéz egy több éve futó, sikeresnek mondható dolgot lezárni, mint eljuttatni odáig, hogy sokan szeressék, és sokan kövessék. Annyira tiszteltem mindig azokat a produkciókat, akik érezték, hogy hol kell abbahagyniuk! Amikor elkezdtük, és láttuk, hogy ez az esemény nem egyszeri alkalom, hogy még évekig velünk lesz, már akkor ott volt a fejemben, hogy le kell majd valahogy zárni, hogy ennek valahogy egy keretet kell majd adni. A lezárás gondolata elképesztően spannolja a művészeket. Nagyon jó látni, hogy hogyan készülnek. Nagyon hajt mindenki” – mondta Ákos.

Fotó: Somay Márk / Red Bull Pilvaker

Fluor Tomi számára olyan elbúcsúzni a Pilvakertől, mintha egy közeli hozzátartozóját gyászolná: „Kicsit úgy fogom fel, mintha meghalna valaki a családból. Az elején még talán fel sem fogod, aztán később elkezdesz sírni. Abszolút olyan, mint a gyász, de van benne valami magasztos is, mert azért amit és ahogy az elmúlt 10 évben végigvittünk együtt, abban rengeteg a mosoly, és végül ez számít” – mesélte.

Lezárás. Csak egyetlen szó. De nem nyílnak tőle többé a völgyben a kerti virágok. Bezár a falu végén a kurta kocsma. Nem akar már többé senki sem játszani. Legalábbis ebben a formában biztosan nem. A Pilvaker eltűnik, de úgy, hogy igazából mindig itt lesz. Kitörölhetetlenül. Nagyon ritka az olyan zenei projekt, ami mindössze egyszer, egyetlen alkalomra áll össze egy évben, mégis elképesztő mennyiségű kincset szór maga után, amiből mindenkinek jut, amikor épp nem működik tiszta erőből, tiszta szívvel.

Lehet támadni ezt a társaságot azzal, hogy nem politizál, pedig lenne igény rá, hogy már inkább pop, mint hiphop, hogy inkább Aréna-show, pedig azok az intim hangulatú Erkel-ünnepek… de nincs értelme ilyesmiket számon kérni. A Pilvaker nem politizál, nem ez a dolga.

Olyan, amilyen, és már nem lesz más. Elképesztő tömegeket képes megmozgatni, annyira, hogy a legutolsó ünnepre több mint 60.000-en akartak bejutni. Az pedig ugyebár már bőven messze van egy kis családias rendezvénytől.

Lábas Vikinek, a Margaret Island énekesnőjének pont a fellépők között kialakult családias hangulat hiányzik majd, amit szinte senki sem tapasztalhatott meg, aki nem járt a próbákon, de már van terve arra, hogyan csillapíthatná az űrt jövő márciusban „Az évek során nagyon szép kis családdá alakultunk, úgyhogy nagyon fog hiányozni a Pilvaker. A próbák mindig jó hangulatúak, mindenki beleteszi magát, bár most még szeretnék minden pillanatot megélni a színpadon velük és átadni az üzenetet a közönségnek („a szabadság nem eladó”, stb.). Már most érzem, hogy mennyire fog hiányozni ez az egész. Jövő évre beterveztünk márciusra pár új dolgot a zenekarral, hogy csillapítsuk azt az űrt, amit a Pilvaker hiánya fog okozni. Csak abban reménykedem, hogy a fesztivál backstage-ekben találkozunk majd” – árulta el Viki.

Idén dupla Arénával, minden idők legnagyobb Pilvakerével int búcsút a társaság, és szinte látom magam előtt, hogyan történik majd a színfalak mögött. Mivel volt már alkalmam látni, hogyan történik. Ezek az emberek, bár nagyon különbözőek és néha tényleg nehéz esetek, mégis szeretik egymást. Persze, ennyi embert nem lehet úgy összeereszteni, hogy néha ne legyenek feszültségek, de a Pilvaker alapvetően egy boldogságbomba. Látni azt, hogy a szeretet nemcsak a közönségnek szól, hogy ezek az emberek a színfalak mögött is ugyanúgy örülnek egymásnak, ugyanúgy bíztatják a másikat, egyszerűen leírhatatlan. Hiszen azt nem látja más, ahogy az egyedül, egy szál gitárral a 12.000-es közönség előtt játszó Járai Márkot üdvrivalgással és hatalmas öleléssekkel fogadják a többiek, amint leér a színpadról, pedig embertelenül felemelő pillanat.

Azt is csak néhányan látják, ahogy még a tapasztalt Kautzky Armand keze is megremeg, amikor verset szaval egy telt házas Arénának.

Hiszen ki tehetne még ilyet? Kinek lenne alkalma verset mondani ennyi néző előtt, akik sokezer forintot fizettek ezért az élményért? Hol létezik még olyan, hogy a költészet szeretete miatt megtelik egy Aréna-méretű helyszín? Ráadásul kétszer. És megtelhetne még többször is. Csak itt, minden márciusban. Legalábbis eddig.

Nincs még egy olyan, mint a Pilvaker. Valószínűleg nem is lesz. De azt hagyja nekünk örökségül, hogy próbáljunk meg frissebben gondolkodni a régi bevett szokásainkon, mert akkor lesz egy ünnep igazán szép, ha mindenkit be tud vonni valahogy az ünneplésbe. És ehhez elegendőek a szavak. Olyan szavak, amelyek mindenkit elérnek. Amikor tényleg békítenek, lázítanak. Ölnek és feltámasztanak. Talán egyszer még a Pilvaker is feltámad. Talán lesznek olyan szavak, amelyek feltámasztják, vagy amelyekből születik valami új. Igen, mi még akarnánk játszani.

(Az utolsó előadáson természetesen látható lesz a csapat oszlopos tagja, Kautzky Armand színművész is, de érkezik Papp Szabi, Járai Márk, Sub Bass Monster, Lábas Viki, Marsalkó Dávid, Fluor Tomi, Diaz, Szakács Gergő, Fura Csé, Dipa, Deego, Bom, Eckü, Szivák Zsolt, Meszi, Singh Viki, Delov Jávor és a Random Trip zenészei, valamint Trokán Nóra, Pálmai Anna és Bánki Beni is. Jegyek már csak a délutáni előadásra elérhetők.)

szerző: Hauschel Tamás

Kiemelt kép: Emil Chalhoub