Néhány évvel ezelőtt a Fiumei úti baleseti sebészet gipszelőjében kötöttem ki. Amíg vártam, hogy begipszeljék a lábam, befutott egy munkatelefon. Gondoltam, fogadom. A munkatársam a híreket hallva gondolkodás nélkül azt reagálta, hogy ha bokasérülésem van, akkor el kell gondolkoznom, mert nyilvánvalóan rossz úton járok. Nekem ez a „szakvélemény” volt az utolsó, amire ott és akkor a gipszelőben szükségem volt. És ezek a magas lóról érkező, az Univerzum nagy igazságait hirdető kéretlen tanácsok azóta is megtalálnak. Feltételezem, nem csak engem.

Amikor kitaláltam, hogy szeretnék cikket írni arról, hogy vajon miért garázdálkodik a környezetemben, és nyilván mások környezetében is ennyi önjelölt igazságosztó, nem gondoltam, hogy kedvenc pszichológus szakértőm, Páli Patrícia egy ennyire nagyszabású generációs jellemzőre, vagy csúnyább kifejezéssel élve átokra mutat majd rá. Pedig ha jobban belegondolok, ezekkel a spirituális vagy annak álcázott féligazságokkal főleg az én generációm bombázza magát és a körülötte élőket. És mint kiderült, ennek pontos szociológiai és pszichológiai kiindulópontja van. 

Se nem régi, se nem új

Amikor elkezdtem az egyetemet, valamikor a 90-es évek végén, az első évben még írógéppel adtam le a szemináriumi dolgozataimat, és meggyőződésem volt, hogy ez így is marad. Azt is szentül hittem, hogy nekem nem lesz soha email címem, mert az internet hülyeség, engem biztosan nem érdekel (mentségemre legyen szólva, hogy akkor még javában a betárcsázós verzióról beszéltünk, szélessáv és wifi még a kanyarban sem volt). Az udvarlóim még vonalas telefonon hívtak. Azoknak a munkáimnak, amelyeket az elmúlt években végeztem, akkor még a létezéséről sem tudtam. Egészen másképp gondolkodtam vallásról, világnézetről, erkölcsről. És még sorolhatnám. Szakértőnk szerint az én generációmra általánosan igaz, hogy mi még offline üzemmódban nőttünk fel, de már egy olyan világban kell érvényesülnünk, amelyet teljesen megváltoztatott a digitalizáció. Mi vagyunk azok, akik a nyári szünetben még leveleket írtunk az osztálytársainknak, most meg minimum Instagram oldalakat görgetünk elalvás előtt, ha nem TikTok videókat. 

Patrícia szerint ennek komoly következményei vannak, amellyel ennek a korosztálynak nem is olyan könnyű szembenézni. „Amíg nem volt internet, nem volt annyi infónk arról, hogy hány fajta életvitel van. Előtte csak azokat láttuk, akik karnyújtásnyira voltak tőlünk.

Az internet azonban annyi információt zúdított ránk, hogy hirtelen ott volt a nappalinkban az egész világ, és minden, amit láttunk, példaként állt előttünk.

Ismerjük azt az érzést, hogy sokszor egy svédasztalról is milyen nehéz kiválasztani, mit ennénk, ugyanez igaz erre az információdömpingre is. Hirtelen annyi lehetőség merült fel, hogy ez nagyon megnehezítette önmagunk definiálását – mondja Patrícia. – Hogy ezt megértsük, érdemes visszamennünk a születésünk pillanatához. Amikor a gyerek világra jön, beleszületik egy családba, egy tradícióba, egy személetmódba, egy világnézetbe, és eköré kezd el felépülni az élete. Ez a személyiség első formálódása. Amikor közösségbe kerül, akkor szembesül azzal, hogy a világ nem mindenki számára ugyanolyan. Onnantól differenciálódik az ő saját, illetve a többiek világa. A lázadó tinédzserkor többek között arra való, hogy elkezdjük átnézni, mi van abban a zsákban, amit kaptunk. Mi kell belőle és mi nem, mi az, ami módosítva kell, illetve mi az, amit teljesen új dologként mi magunk teszünk már bele. Így kezd kialakulni, hogy kik vagyunk mi. Fiatal felnőttkorunkban aztán elköteleződünk valami mellett, például azzal, hogy kitaláljuk, mit tanuljunk, milyen szakmát sajátítsunk el. 

Elkezdjük magunkat felépíteni, hogy amikor kilépünk a munkaerőpiacra, ezt kamatoztathassuk is. Közben jönnek a társas élmények, a párkapcsolatok, és kezd egy komplex kép kialakulni. A 30-as éveinkben elvileg már stabil képünk van magukról, és vannak biztos pontok az életünkben. Például van családunk, és/vagy nagyon jó pozícióig jutunk a munkahelyünkön. Elvileg sínen van az életünk.”

Most jön viszont a csavar. Ugyanis annak a generációnak az életében, amelyikről most beszélünk, ezt a folyamatot teljesen átrendezte az internet, és vele együtt a már említett információdömping is.

„A jelenlegi 30-as, 40-es generációra nagyon jellemző, hogy nem sikerült magunkat definiálni. A mi életünkben érvényét vesztette az a hagyományos életút, hogy húszas éveinkben megállapodunk, családot alapítunk, találunk egy munkahelyet, és kitartunk a választásaink mellett, ha törik, ha szakad.

Ugyanakkor a mi formálódásunk közben még az sem vált elfogadottá, hogy a 40 az új 30, és hogy nem baj, ha nem köteleződünk el sem a munkában, sem a magánéletben. Ez a generáció megrekedt két világ között, még nem kidolgozott formában kapta meg az új csomagot, de már nem tudott feltétel nélkül azonosulni a szülei által hozott mintákkal. E korosztály alól minden életterületen kihúzták a szőnyeget. A megvilágosodott, önjelölt guruk pedig ennek az átrendeződésnek a következményei” – mondja szakértőnk. 

Egy kis Pránanadi, egy kis kineziológia, egy kis coach… (Fotó: Getty Images)

Tolmácsot kérek!

A két világ között rekedt generáció jelentős része úgy jutott el a 30-as éveihez, hogy az élete semmilyen területe nincs kitalálva. Sokszor találja magát teljesen egyedül, kiforratlanul mindenben, és érzi jogosan, hogy el van veszve. „Azt látja, hogy a legmenőbb TikTokker dollármilliókkal többet keres, mint egy multinacionális nagyvállalat felsővezetője. Próbálja tartani a tempót, de az ő anyanyelvi szókincsének nem része az, hogy blogger, influenszer, startupper. Ugyanezek a tizenévesek legalapvetőbb szókincsében szerepelnek. Ami nekik anyanyelvi szint, azt a 30-as, 40-esek számára folyamatos tanulnivaló. Így aztán sokan azt érzik, hogy az életük full armageddon, és az egyetlen rész, amit menedzselni tudnak, az saját maguk. Ezért fordulnak nagyon sokan az önismeret felé. Amiről ugyanis eddig beszéltünk, abban van pánik is, ami azt mondatja velünk: az élet mindent elvett, de magammal kapcsolatban még lehetek mindentudó. A gravitáció a saját testemből még nem rázott ki, itt még lehet kontroll- és stabilitás élményem” – magyarázza Patrícia. 

Ami fáj, azt inkább hagyjuk

„Sokan, akik az önismeret felé fordulnak, úgy gondolják, hogy saját magukról mindenható a tudásuk, nincs más dolguk, mint rendezni azt. Ezzel a hurráoptimizmussal vágnak bele a folyamatba, viszont a pániknak, ami hajtja őket, van egy rossz dinamikája, ami türelmetlenné tesz és random lépésekre sarkall – folytatja szakértőnk. – Amikor valaki szakszerű segítség nélkül indul el egy önismereti úton, akkor nagyon rövid lesz az a rész, ami tervszerű. Minden önismereti útnak van egy kezdeti szakasza, aminek a végén az ember rájön, hogy ennek az útnak lesznek fájdalmai és nehézségei. Sokan ezeket a fájdalmakat és nehézségeket szeretnék megúszni, és abba a téves illúzióba kergetik magukat, hogy néhány kiragadott részlet is elviszi majd őket az úton.

Egy kis Pránanadi, egy kis kineziológia, egy kis coach. Mindenből kiragadják a nekik tetsző, kényelmes részeket, de ezzel csak a különböző módszerek felszínét kapargatják.

Ilyenkor születnek meg azok a látszat féligazságok, amelyekkel megnyugtatja magát az ember, hogy bár a feladat túl nagy, és az érdemi munkát nem csinálta meg, de saját kudarcait megfilozofálva eljött a megvilágosodást. És hogy megmutassa a környezetének, hogy eredményes volt a törekvése, ezeket a látszatigazságokat terjeszteni is kezdi.

A valódi önismereti munkát az csinálja jól, aki észreveszi, hogy szét van csúszva az élete, és felismeri, hogy az egyetlen megoldás, ha ebben képes önmagát újra építeni – magyarázza Patrícia. – Az önismereti úton egyedül végigmenni olyan, mintha egy műtétet akarnánk elvégezni magunkon. Gyakorlatilag lehetetlen. Ezek az önjelölt prédikátorok viszont általában úgy gondolják, elegek ahhoz, hogy ezt az utat egyedül járják végig. Márpedig az ember bizonyos részeihez nem tud egyedül hozzáférni. Ahogyan egy egyszerű horzsolást házilag is tudunk kezelni, úgy egy térdprotézis műtéttel ez elképzelhetetlen. Ez nem jelenti azt, hogy az ember nem folytathat saját önismereti munkát is, de ez mindenképp csak kiegészítése lehet annak, hogy megbízható szakember segítségét kéri. Így képes lesz a fájdalmas részeket nem átugrani, és ami a legfontosabb, időt adni magának.

Én csak segíteni akarok?

Mindig lesznek olyanok, akiket egy önjelölt, felszínes látszatigazságokkal dobálózó, magát mindenhatónak beállító prédikátor lenyűgöz. Én is tudom, hogy akitől a gipszelőben megkaptam a magam kis eligazítását, egészen komoly kis követőtáborral rendelkezik. Hogy vannak olyanok, akik isszák a szavait. „Ezek a prédikátorok mindig látnak csillogó szemeket. Olyanokat, akik még kérik is, hogy adja át nekik a tudását – figyelmeztet szakértőnk. – És innen indul a szemfényvesztés. Mert

bár ezek az önjelölt guruk először talán ártalmatlannak is tűnnek, de ez a tartalom nélküli igehirdetésük a legtöbbször gyenge személyiségű embereket talál meg, akik először csak hinni kezdenek neki, később viszont akár megmentőként is tekintenek rá.

A prédikátor minél több csillogó szemet lát, annál hangosabban fogja mondani, amit esetleg egyáltalán nem kéne mondani, a gyengék pedig kontroll és felülvizsgálat nélkül fognak ragaszkodni hozzá. Sokszor nagyon nagy károkat kell elszenvednie a követőtábornak, mire rájön, hogy nem feltétlen jó prédikátorra hallgat. Az önjelölt igehirdetők ráadásul általában abban a tévhitben élnek, hogy mindenkinek az életében az ő igazságaik az érvényesek. Örökérvényű, mindenható gondolatokat hirdetnek, amivel tényleg tönkre lehet tenni másokat.”

Kiemelt kép: Getty Images