Ha az ember újságírásra adja a fejét, folyamatosan tanul és nevelődik. Mert bizony a riportalanyok – legyenek királynők vagy koldusok – alakítanak minket. Magam a valószínűtlenül gazdag tokiói császári palotában – ahová ritkán engednek be földi halandót – jöttem rá, hogy Takamado hercegnő, a japán császár menye, éppolyan gondokkal küszködik az „aranykalitkában”, mint én, ön vagy te Magyarországon.

Történt ugyanis, hogy hazánk nagykövetének közbenjárására exkluzív interjút készíthettem vele (ami megtiszteltetés volt a Nők Lapjának, de nekem is), csakhogy a szép japán hölgy zárt volt, mint egy csonthéjas gyümölcs. Bármit kérdeztem, tőmondatokban felelt. Nem találtam rajta fogást, „yes, no, may be” típusú válaszokat kaptam. Kétségbeestem: otthon várják az interjút, a címlapot is fenntartották a hercegnő számára, de mit írjak, ha semmiről sem beszél? Végül (kínomban) a gyerekeiről kezdtem érdeklődni.

No, ekkor villant fel érzelem a márványfehér arcon, mire megjegyeztem, hogy én izgatott vagyok „gyerekügyben”, hiszen a legkisebbem most lesz elsős. És lőn csoda, deus ex machina! A hercegnő felpattant, sétálni kezdett az elefántcsonttal és drágakövekkel kirakott teremben, majd felháborodva mesélt a japán iskolarendszer szigoráról, amelytől ő sem tudja megvédeni az enyémmel egyidős gyermekét.

Néhány perc múlva nem egy magyar újságíró, és egy japán hercegnő beszélgetett, hanem két aggódó anya szidta egymás szavába vágva a saját iskolarendszerét. Ő felháborodva beszélt az úgynevezett „második iskoláról”, amely halálosan fárasztó a kisgyerekeknek, én a poroszos nevelést, a túlterhelést és a kapkodást tettem szóvá. Aztán e „roham” után mosolyogva néztünk egymásra, és ő bőbeszédűen válaszolt a többi kérdésemre is. Negyven percet kaptam a sajtóirodától, másfél óráig beszélgettünk, így könnyű volt megírni ezt az örökké emlékezetes interjút.

Miért felejthetetlen? Ó, csak azért, mert egy életre megtanultam, hogy bármilyen magasra repít valakit a születési előjoga, a tehetsége vagy a jó szerencséje, az aggódás éppúgy része az életének, mint a szegényekének. Azóta hiába mondják nekem politikusok, királynők, sztárok vagy nagyon gazdag emberek, hogy minden gömbölyű az életükben, nem hiszek nekik. Elvégre a világ leggazdagabb császári udvarában szembesültem azzal, hogy a szorongás éppúgy megbújik a paloták aranyozott szegleteiben, mint a mi tehetős, átlagos vagy nagyon szegény otthonainkban.