Lexikon-címszóvá zsugorított megemlékezés helyett olvasnivalót kínálok önöknek Örkény István 75. születésnapjára. Teszem ezt abban a reményben, hitben, hogy ha az ünnepelt közöttünk volna, ha nevetve-feszengve vállalta volna mostanában a „nagy öregek” cseppet sem testére szabott szerepét, — ő is erre bátorítana bennünket. Tanácsot azonban nem kérhettünk tőle: nyolc éve lesz lassan, hogy a Pasarétről átköltözött az elysiumi mezőkre; betegséggel, végzettel dacolni képtelen halandóként — a múlandóságot művekkel kivédő halhatatlanok közé.

Irodalomtörténeti, világirodalmi rangját Örkény mindenekelőtt drámáival, — a Totéktól a Forgatókönyvig ívelő drámai életművével vívta ki. Neki, a Pisti a vérzivatarban írójának köszönhetjük a XX. századi Az ember tragédiáját; és azt is, hogy a magyar dráma Molnár Ferenc óta először, tág teret, folyamatos nyilvánosságot kapott a világszínházban.

A dráma helye azonban a színpadon van, s Örkény regényeiből is csak kurta részlet férne a hetilap szűk hasábjaira. De munkái gyűjteményes kötetében mindenkor olvasásra és újraolvasásra csábítanak bennünket marokba szorított remekművei, az Egypercesek, amelyeknek sokszínű, szikrázó füzéréhez, tartalmi- formai változatosságához és az évek során egyre gazdagodó gyűjteményéhez is támpontot, kulcsot adott az (itt is olvasható) Az élet értelme.

Nem tagadom válogatásom önkényességét sem: az ünnepi csokorban ezúttal jobbára nők — lányok, feleségek, anyák — kerültek előtérbe. Mentségem és érvem az a gondolat, amellyel Örkény egy régi találkozásunk alkalmával fogadott: „Statisztikát nem készítettem, de átgondoltam az írásaimat, hőseimet. És arra a magam számára is meglepő felfedezésre jutottam, hogy sokkal többet írtam nőkről, mint férfiakról. Kerestem az okát. Azután még az is kiderült, hogy azok a nők, akiket ábrázoltam, mindig egy kicsit jobbak, mint a körülöttünk élő férfiak. Nem sokkal, csak annyival, hogy egy fél fejjel kimagasodjanak a környezetükből, hogy érdemes legyen odafigyelni rájuk.”

Figyeljünk hát most azokra, akiknek portréjával, dicséretével az író törleszteni próbálta az „első nem” általa felismert — érzelmi, társadalmi és irodalmi — adósságát. írásokat, amelyek tükrözik azt az elkötelezettséget, amit Örkény — mint mondotta —, nem egy nő, hanem a nő iránt érzett. Fogadjuk a 75 éves Örkény István vallomásait az ünnepelt számunkra készített ajándékaként.

Földes Anna

Anyu

Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek.

Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán —, mint egy szénásszekér.

Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával.

Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel… Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy.

A fiúcska kis táskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső résztől. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.

A most következő megállónál a kisfiú leszáll. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:

— Lacika, szervusz.

— Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú.

Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta:

— Most átmehetsz, Lacika.

A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.

Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után.

Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt.

Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautómobilok. szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna… Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.

Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel.

Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretető vas páncéljával, úgy nézte, nézte azt a gyereket… így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk…

Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.

Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látó közelben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.

Ki látta?

F. hó 7-én délután fél hatkor moziba ment, és azóta nem tért haza Fehér Kálmánné sz. Flügl Márta negyvenegy éves budapesti lakos. Személyleírása: magas növésű, de inkább alacsony, hízásra hajló, jobban mondva vézna termetű. Szeme: kék, illetve zöldes, esetleg fekete. Hajszíne bizonytalan, télikabátja sötétkék, helyesebben rozsdabarna, de lehet, hogy szürke, melynek gallérja prémmel szegélyezett. (Pontosabban nem prém, hanem bársony, vagy semmiféle szegély sincs rajta.) Különös ismertetőjele: nő.

A nyomravezető sürgős értesítését várja

az aggódó férj

Szegénység

Volt virágja is, egy befőttesüvegben. Az ablakpárkányon az ebédje, érintetlenül. Három jaffa az éjjeliszekrényen, lábtól egy üveg ásványvize.

— Vacsorázni se kíván, Jellinek néni? — kérdezte az ápolónő.

Már nem kívánt enni. Nem kívánt beszélni sem. Csak a szemével intett az ágya fejénél álló vaspalackra. Lélegezni kívánt. Csak lélegezni.

Korrajz

B. néni már elmúlt hatvanéves. Fia és menye tíz évvel ezelőtt kimentek Kanadába; alig-alig írnak, mindössze kétszer küldtek csomagot.

Ruhái kopottasok, rég kimentek a divatból, ő maga formátlanná hízott. Mégis, minden délután kiszépíti magát, s egy szőre vesztett kékróka belépőben, magas szárú, kiferdült, fűzős cipőben egy félórácskát föl s alá sétál a város legelőkelőbb szállodája előtt.

Mihelyt kilép egy magányos külföldi férfi, rámosolyog, és elég hangosan — mert közel azért nem merészkedik a kapuhoz — odakiált neki:

— Nur drei Dollar!

Riszáló járása, kiáltozása meglehetősen zavarón hat egy előkelő szálloda kapuja előtt, de az erre illetékesek — portás, valamelyik rendőr vagy a járókelők — mégse mernek rászólni.

Azt hiszik, valami közület.

Emlékkönyvbe

— Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?

— Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?

— Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.

— Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva… Én ezt nem egészen értem.

— Tanuld meg Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.

— Milyen kár!

— Bizony, ez nincs másképp.

Apróhirdetés

Örökös nosztalgia

„Joliot Curie téri ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhaszekrénnyel fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”

Fiaink

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes- óceánra vezetett. Mi történt vele. mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken.

A kisebbik otthon maradt, De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett.

Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik, aki boldogul.

Ki mit tud

Bárd Elek harmincnyolc éves bankpénztáros nála tíz évvel fiatalabb feleségével (szül. Ulrich Nóra mozgásművésznővel), valamint két gimnazista fiával egy verőfényes tavaszi délelőttön kisétált az Állatkertbe, ahová azonban nem sikerült bejutniuk, mert a kaput óriási tömeg vette körül, azon belül pedig rendőrautók, tűzoltókocsik és mentők akadályozták meg a továbbjutást. A körülállóktól megtudták, hogy a hüllők házából kiszabadult egy tizenöt méter hosszúságú kobra, mely jelenleg a pénztárfülke előtt tekereg.

— Bocsánat — mondogatta Bárd Elekné, miközben átfurakodott a sokaságon, és egyenesen odalépett a szörnyeteghez. Halkan és behízelgően dudorászni kezdett, aztán megsimogatta a vérszomjas hüllő fejét, és belépett az Állatkert kapuján.

A kígyó engedelmesen követte, be a kapun, át a pázsiton, el az oroszlánok és tigrisek zárkái előtt, vissza a saját ketrecébe, melyet a mozgásművésznő gondosan rázárt, majd lassú léptekkel visszasétált övéihez.

— Hát ezt hogy csináltad? — kérdezte a férje, az elámult tömeg közepén.

— Nekem ez semmi — mondta szerényen Bárdné. — Vizsgázott, okleveles kígyóbűvölő is vagyok.

— És ezt miért nem mondtad meg soha? — kérdezte a férje, Bárd Elek bankpénztáros.

— Mert sosem kérdezted — mondta a felesége, és fiait kézen fogva, férje kíséretében elindult a főkapu felé.

Trilla

Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. ír.

Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. ír.

Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. ír.

Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.

Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné, Wolfné, Wolfné.

Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi ?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak össze-vissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Csupa közhely

Zsuzsának

Két test, egy lélek

Nem tudok nélküled élni

Ha távol vagy, veled időznek gondolataim

Pedig ki hitte volna

Mi rejtőzik az idő méhében

Nem lehet azt kiszámítani

Mert csak a vacak szerencse műve

Rég volt, talán igaz se volt

Hogy egymást kézen fogva

Egymásnak vállat vetve

Nekivágtunk a meredeknek

Szembenézve az élet viharaival

Pedig csak most jön a neheze

Mert nincs pardon

A természet törvényei ellen

Télen mindent belep a hó ősszel elhullatják lombjukat

Tavasszal kirügyeznek a fák

És akkor nincs tovább

Múlik az idő

Minden perc drága

Rövid az élet

Egyszer értünk is eljön a halál

Ahonnan még nem tért meg utazó

És nincs ellene orvosság a kertben

De ha majd becsapja utánunk az ajtót

Akkor sem áll meg a világ

Jönnek majd utánunk mások

Ahány csöpp van a tengerben, annyi

Élik a maguk életét

Míg csak rajtuk is át nem fut a hideg

Földbe nem gyökerezik a lábuk

S tanácstalanul néznek vissza ránk

Mintha elvesztettek volna valamit.