Oravecz Éva Csilla 2008-tól tavalyig, tizenhárom esztendeig erősítette a Nők Lapja stábját. Erősítette újságírói hozzáállásával, alaposságával, egyéni szemléletével. Mindig nyitott volt a világra – ez abból is látszott, hogy remek új témákat hozott be az értekezletekre. Figyelt, értékelt, rendszerezett és szintetizált: cikkeiből mindig kiderült valami új dolog vagy összefüggés. Segített eligazodni a mind kuszábbá váló hétköznapokban vagy akár a globális történésekben is, miközben írásai mindig érthetőek és sokszor szórakoztatóak voltak. Éva 18 éves korától volt újságíró. Munkájában sokat segített, hogy elvégezte az ELTE pszichológia szakát. A Sport plusznál kezdte pályafutását, majd a Népszabadság Magazinhoz került. Több mint tíz éven át írt nagyinterjúkat a Playboy magazinnak, és tudósokkal beszélgetett az IPM-nek. Írt egy könyvet Tűsarkúban hátrafelé címmel: benne a modern feminizmust járta körbe kritikai hangvétellel. Ebben a kérdésben szerkesztőségünkben is többször vitákat kezdeményezett, de ezek a beszélgetések – elfogadó személyisége miatt – inkább az elmélyülést és a konszenzusra jutást, valamint a kérdéskör mélyére ásást segítették elő, mintsem a kiélezett szembenállást.
„Miért olyan ijesztő átlagosnak lenni?” – szólt egy érdekes pszichológiai kérdést boncolgató cikke 2021 elejéről. Írásában arra jutott, hogy tulajdonképpen ez nem is olyan ijesztő. Könnyen gondolhatta ezt: ő egyáltalán nem volt átlagos. Okosan és bátran használta személyisége női és férfi regisztereit. Egyszerre volt megértő, befogadó és empatikus, de ugyanúgy tudott szikáran írni és gondolkodni, valamint két lábbal a földön állni. És nagyon jól állt neki, amikor megvillantotta éles humorát. Egyszerre mozgott otthonosan a személyes írásokban és a magazinos, könnyedebb anyagokban, de az interjúkban élt igazán: ezekben teljesedett ki a tehetsége. Lelkiismeretes volt, felkészült és alapos. Meg merte kérdezni, amit más újságíró esetleg nem – de mégsem érezhettük a cikkekben, hogy letámadja a partnerét. Mindig ügyelt arra, hogy lebontsa a másik személyiségének hagymahéjait: hogy valami igazi, valami unikális derüljön ki beszélgetőpartneréről. Mindeközben viszont nem sértette meg annak határait, hanem igazán emberségesen óvta a személyiségét.
Éva minden kollegiális segítségért hálás volt. És miközben keménynek és erősnek akart látszani, tudtuk, hogy kifinomult idegrendszere mindenre hatványozottan rezonál. Halála nemcsak mély tragédia, hanem valódi veszteség a Nők Lapjának, a magyar újságírásnak – mindannyiunknak. Isten veled, Éva!
