Vámos Miklós kérdése:

Kedves Zsófi, te olyan szerencsés vagy, hogy két nyelvbe születtél bele. Ha kedved volna, talán írhatnál portugálul is. Vagy mégsem? Az biztos, hogy élőszóban gond nélkül váltogatod a kettőt. (Fültanúja voltam egy ízben.) Mit gondolsz, van-e ennek a körülménynek hatása az írásművészetedre? Ha igen, észreveheti-e a nagyon figyelmes olvasó? Te érzékeled-e néha?

Bán Zsófia válasza:

Kedves Miklós, a kérdéseddel eléggé beletrafálsz abba, hogy miről, és talán még inkább, hogy hogyan írok. Mert egy nyelv persze nemcsak kommunikációs eszköz, hanem hozza magával azt a kultúrát és azt a bizonyos feelinget, a hangok, a mondatok, szavak lejtését és ritmusát is. Ez akár öntudatlanul is be tudja fészkelni magát az ember fülébe, mint, mondjuk, egy gyerekkorban hallott dallam, amelyik idővel elhalványul, mégis, valahol mindig ott van. Ugyanígy, ha egy nyelvet nem beszélünk nap mint nap, akkor hátrébb csusszan a polcon, de azért tudom, ott van az, legfeljebb nem látom, nem hallom. Beszédben még mindig elég jól elnavigálok, pedig már jó ideje nem gyakorlom a portugált – de úgy tűnik, elég mélyen van kódolva bennem (például brazil dadám volt, és állítólag előbb beszéltem portugálul, mint magyarul, ami az anyám, a szüleim nyelve volt).

Egyetemista koromban rengeteget tolmácsoltam és fordítottam, utána is még jó néhány évig, de mostanában már csak akkor beszélek portugálul, ha a brazil barátaimmal találkozom. Mivel jó a nyelvérzékem – amit anyámtól örököltem, aki hét nyelven beszélt –, a kiejtésemmel egy ideig, mint egy kém, meg is tudom téveszteni a beszélgetőpartnereimet, egészen addig, amíg el nem kezdek keresgélni rég nem használt szavakat. Amikor végre eszembe jutnak, úgy tudok rájuk csodálkozni, mint egy hajóroncsból felszínre hozott tárgyra – meg az azt körülvevő, elsüllyedt világra. Az általános iskola utolsó éveit már itt fejeztem be, itt jártam gimnáziumba és egyetemre, vagyis az íráskészségem itt, magyarul bontakozott ki, itt rakódtak rá olyan rétegek és asszociációs mezők, amelyek többnyire csak egy nyelvben benne élve alakulnak ki – mert nemcsak a nemzet él nyelvében, hanem az író is. Ezért már bajosan tudnék írásban váltogatni (igaz, nem próbáltam). Ritka a nyelvet váltó szépíró, mint például Nabokov, aki oroszról angolra váltott, de a legtöbb emigrációba kényszerült író mégsem vette ezt az akadályt (mint pl. Márai). Viszont az eredeti nyelvhez való ragaszkodás lehet egyfajta ellenállás is, a sorsnak való melankolikus ellenfeszülés, vagy dacos proteszt.