Fiatal anyuka, tanár és író. Pár éve múlt harminc. Még a Szovjetunióban született egy augusztus 13-ai napon. Néhány hét választotta el attól, hogy a független Ukrajnába érkezzen. A Szovjetunióra már csak a jegyrendszer, a méteres hajas babák meg a lábbalhajtós kisautók emlékeztették. Az első évek a független Ukrajna életében nehezek voltak. Timi még tisztán emlékszik arra gyerekkorából, a kilencvenes évekből, hogy sorba kellett állni tejért, kenyérért. A boltokban semmit sem lehetett kapni, mégis mindent meg lehetett szerezni kis furfanggal. Ha az embernek jó összeköttetései voltak, hozzájuthatott cukorhoz, liszthez is. De ezek a nehéz idők már a hátunk mögött vannak. Vagy mégsem?

Tankcsapdák és homokzsákok

Timi szerint Kárpátalja talán a leghányattatottabb sorsú, legelzártabb magyar lakta terület. Ő a családjával mindig is szülővárosában, Beregszászon élt. Évekig tanította a Kelet-Európa legnagyobb cigánytáborában, a beregszásziban elő gyermekeket. Jelenleg főállású anya, otthon van tizenhat hónapos kislányával. Nagyon hiányzik neki az iskola, a tanítás és a tanítványai. Aggódva gondol a tábor lakóira. A helyi cigányok közül sokan nem várták meg, míg Kárpátaljára ér a front, a határ túloldalára menekültek, viszont rengeteg beregszászi cigány Kijev környékén ragadt. A cigánycsaládok „vasat kapálni” – azaz gyűjteni – és koldulni járnak a fővárosba. Timi elképzelni sem tudja, mi történhetett vagy mi fog történni velük. Nem mindenki menekült el a közülük. Az ungvári táborban tankcsapdákkal és homokzsákkal várják a hadsereget.

Pár éve találkoztam először Timivel. Halott föld ez című könyvéről beszélgettünk, aminek élményanyagát nehéz sorsú, mélyszegénységben élő tanítványai és a kárpátaljai emberek életéből merítette. Cigányokéból, magyarokéból és ukránokéból egyaránt. Nehezen tudtuk összehozni a beszélgetést. Órákig állt a kocsisor a határátkelőn. 

Bár akkor még egyikünk sem sejtette, hogy három évvel később Ukrajna valóban halott föld lesz, ahonnan mindenki igyekszik elmenekülni. Timivel a vezetéknevén viccelődtünk, a Shreken. Azt mondta, nagyon mérges volt a Disney-mesére, hiszen a családját évszázadok óta így hívják, és akkor jött egy amorf, zöld valaki, és lenyúlta a nevüket, amin azóta is sokan nevetnek.

Most egyikünk sincs vicces hangulatban. Nehezen értem el Timit. Magyar mobilszáma már nem működik. Végre jelentkezik. Kárpátaljáról, Beregszászról beszél. A háttérben hallom a kisbaba nyűgösködését.

Timi nehezen tudja szavakba önteni az elmúlt két év történéseit. A pandémia két évét, és most a hirtelen kirobbant háborút.

– Nyugalom, kietlenség és csend. Ez jellemezte Beregszászt a Covid idején. A maszkok szinte ráolvadtak az arcokra, ma már csak kevesen hordják őket. A cigánytáborban orvostanhallgatók oltották a jelentkezőket, és több prevenciós előadást is tartottak a vírusról. A tanítványaim közül sokan felnőttek, és a saját életüket élik. Mióta gyermekem van, igyekszem minden figyelmemet rá fordítani, hiszen ő a legfontosabb az életemben. Először a járvány, most a háború… – hallgatom Timit.