Bus István: Önző okokból
Megtanultam már hallgatni a belső hangra, ami mélyen, valahol a szív környékén szokott megszólalni. A zsigeri üzenetekre – amiket nagyon is figyelembe kell venni, amikor döntéshelyzetben vagyunk, vagy éppen csak értékeljük azt, amiről azt gondoljuk, hogy a külvilág.
És sajnos, ahogy múlik az idő, egyre több halálos ágynál álltam már. Szorítottam a kezét annak, aki éppen vért hányt. Próbáltam beszélni ahhoz, aki a végső harcát vívta a rákkal – a tekintete néha kitisztult, de néha fókuszt vesztett, és ő ilyenkor olyan távolságba tekintett, amit én már nem tudtam befogni. Tudtam, hova és mi felé tart; néha megszorította a kezemet, néha meg elengedte, és arra gondoltam, talán így akar még kommunikálni velem – mire megvirradt, elment. Tíz évig ápoltunk fekvőbeteget, aki egy sötét szobában feküdt vagy ült, és a fény csak rajtunk keresztül, velünk-általunk jutott el hozzá. És tavaly azt hazudtam valakinek, hogy rendbe fog jönni – miközben az ágya mellett álltam szkafanderben, két réteg gumikesztyűvel a kezemen, és csak az oxigén halk sziszegését hallottam, meg a kékes színű, elvékonyult bőrét láttam, ami azt jelezte, hogy az oxigén sajnos már nem jut át a tüdején. A belső hang meg nekem mindig azt súgta, hogy ezek a hozzám közel álló emberek nem akarnak még meghalni. A reményre voltak éhesek, és küzdöttek, ahogy csak lehetett. Láttam és éreztem.
Mások életéről nem dönthetünk – és a sajátunkról sem, ha a születésről van szó. Nem emlékszem, hogy megkérdeztek volna arról, van-e kedvem világra jönni. Sem mini értekezlet, se egy laza kupaktanács nem volt, hanem úgy háromévesen körülnéztem, és konstatáltam, hogy itt vagyok. Azóta is eszembe jut ez, és csak csodálkozom. Mint ahogy azon is, miért én nézek ki ebből a testből. Miért én lettem én – és miért nem a kedves szomszédnő például? Ha nagyon belevesznék ezekbe a gondolatokba, gyorsan főzök egy kávét, kiteregetek, vagy elmegyek a gumishoz kereket cserélni. Csinálok valamit. Mert azt viszont megtanultam, hogy az élet ugyan egy végtelen misztérium, de sok múlik rajtunk is. Ha az egészet nem is tudjuk saját kényünk-kedvünk alapján befolyásolni, de azért, ha az embernek van egy kis esze és bátorsága, és nem keni a saját hibáit másokra és a körülményekre, a dolgok nagyjából kézben tarthatók. Szeretném azt érezni, hogy ura vagyok az életemnek.
Vannak persze helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. Amikre akkor tudunk csak reagálni, ha bekövetkeznek. Nem tudom, milyen lesz a vége. Hogy gyors-e, vagy lassú. Könnyű-e, vagy szenvedéssel teli. De már csak önző okokból is szeretném, ha ott lenne a lehetőség, hogy ha úgy adódik, és nem bírom tovább, akár dönthessek úgy is: elég volt, és eljött az idő a nagy utazásra.
