Emma a negyvenes évei elején jár. Szorongva, halkan mondja, hogy boldogtalan a párkapcsolatában, pedig pár éve már egy fantasztikus férfival él együtt, aki miatt még a barátnői is irigylik olykor. Nem szeretne szakítani, és arra gondol, talán benne van a hiba, a boldogtalanság belőle fakad. Pont, ahogy a férfi állítja.

– Én tényleg nem tudom, mi lehet a probléma velem – mondja a könnyeivel küszködve.

– Miért gondolja, hogy bármilyen gond lenne önnel?

– A barátom szokta mondogatni, hogy nem normálisak a reakcióim, túlérzékeny vagyok, és elvárom, hogy minden úgy legyen, ahogy én akarom.

– És ön szerint valóban így van?

– Gyakran gondolom, hogy igaza van. Sokszor sírok, mert félreértem a mondatait, vagy féltékenykedem.

– Említene egy példát?

– Egy este készültünk valamelyik barátjához, felvettem egy ruhát, ő rám nézett, és ebből rögtön láttam, hogy nem tetszik neki. Mondjuk, tény, hogy jobb ízlése van, mint nekem… Szóval, akkor azt mondta, álljak már a tükör elé, úgy nézek ki, mint egy hurka. Én ilyenkor… szóval elerednek a könnyeim, pedig lehet, hogy csak jót akar. Szeretem őt, és biztos ő is szeret engem, azért nem akarja, hogy rosszul nézzek ki.

– Sokszor mond ilyeneket?

– Igen. De ez nem az ő hibája, mert én… érti… csak azt akarom, hogy szeressen és velem akarjon élni. Ezért belátom a hibáimat, és bár néha megijedek…

– Tőle?

– Nem. Attól, hogy majd elhagy. Hogy nem fog szeretni. Elvitt motorcsónakázni, csak sajnos félek a víztől, ezért joggal haragudott. Hogy velem nem lehet jó dolgokat csinálni.

– Miből érzi, hogy szereti önt, ha legtöbbször haragszik önre?

– Abból, hogy itt van velem. Mondani nem szokta, mert az ilyen romantikus szavakat utálja. De én sokszor próbálom átölelni, vagy odabújni hozzá, csak hát azt sem szereti igazán. Azzal hárítja el, hogy ne nyomuljak már annyira.

– Úgy tűnik, épp az ellenkezője történik annak, amit mondott. Mintha mindig az lenne, amit a barátja akar. Ennyire fél attól, hogy elhagyja önt?

– Attól rettenetesen… tudom, hogy jó ember, csak eddig még nem találta meg azt a nőt, akivel boldog lehetne. És én úgy hiszem, én vagyok az. Csak még tennem kell azért, hogy ezt ő is belássa. Hogy mindent megteszek érte. Nem úgy, mint az előző barátnője, akit azért hagyott el, mert állandóan rajta lógott, mindenféléket akart, folyton nyaggatta, és még elég buta is volt.

– Ezt ő mesélte?

– Persze. Már az első randinkon. Akkor még eléggé érzelmesen.

– Ezek szerint szinte azonnal közölte önnel a kapcsolat szabályait, hogy milyennek kell lennie ahhoz, hogy ön mellett maradjon. Okosnak és távolinak.

– Igen. De engem ez nem zavart. Sőt, a párom igazából hasonlít az apámra. Nem alkatban, hanem abban, ahogy beszél. Megszabja a feltételeket. Akkor tudom magam mihez tartani. Csak valamit mégsem csinálok jól, mert szinte állandóan attól félek, hogy majd nem szeret.

– Arra sosem gondolt, hogy talán nem is képes szeretni? Hogy ezekkel az elvárásokkal pont ő bénítja meg önt?

– Van egy barátnőm, aki állandóan ezzel jön. De szerintem csak féltékeny. Azért a párom olyan pasi, akiért sok nő kibírna dolgokat. Én vagyok szorongó, velem van a baj. Ő csak egy elveszett férfi, akit végre szeretnie kellene valakinek.