Zuglóban laktunk, négy gyerekkel, a negyedik emeleten. Lift nem volt. És persze ha elindultunk a kertbe vagy a játszótérre, mindig odalenn jutott eszébe valamelyik kicsinek, hogy pisilni kell. Vagy kakilni. Vagy fenn hagyta a kedvenc plüssét, nyihihí. Akkor mars neki négyemeletnyi lépcsőnek. Gyerekkel vagy nélküle. Minden nap lábnap.
Negyvennyolc négyzetméteren éltünk hatan. Két turnusban vacsoráztunk, tessék tépni sorszámot! A legkisebbet bekötöztük az etetőszékbe, megnyugodtunk, hogy biztonságban van, és nekiláttunk enni adni a többieknek. Egy darabig tűrte, majd rájött, hogy így mindig ő marad utoljára. Így aztán amint az etetőszékbe került, fejhangon sivítani kezdett. Attól fogva ő kapott először ételt.
– Vicces ez a töminyomi, ahogy így meséled – nevetett fanyarul egy ismerősünk.
Ő azóta már nem él. Fiatalon halt meg.
És igen, itt jön közbe az idő. Javában írom ezt, miközben hosszú sorokban, gyalog, autón vonulnak a magyar határ felé az ukrán menekülők, köztük magyarok is nyilván. Olyan ukránok, akik magyarok, olyan magyarok, akik ukránok. Ukrajnaiak. Egy-egy szó is tölténnyé válhat, és sebezhet.
Róluk mesélek, vagy magunkról?
Bármiről mesélek, a háborúról mesélek. Ha a háborúról mesélek, a békéről mesélek. Amit el lehet veszíteni. Bele se gondoltunk, milyen könnyen. Addig piszkáltuk a háború alvó oroszlánját. Addig rendeltük az olcsó kínai cuccokat tonnaszámra. Addig gyártottuk a vadiúj fegyvereket. Azokkal muszáj valakit becélozni. Unalmasak a papír céltáblák… Nem magunkat vádolom. Még kevésbé mentem fel a gazembereket. A hivatásos háborúcsinálókat, akiknek egy idő után már nem ereszt elég vastagon a béke.