Kíváncsi vagyok: van most nálad valamilyen olvasmány?
Mindig szokott nálam lenni. Most csak azért nincs, mert a kocsiban felejtettem. Ha késtél volna, kimentem volna érte. A New Yorker legutóbbi számát hoztam magammal.

Azért kérdem, mert az új könyvsorozatod, a Karcsú Könyvek kötetei ideálisak azoknak, akik szeretnek könyvet hordani magukkal: vékonyak és rövidek. A te igényeidhez vagy az olvasókéhoz igazodott az ötlet?
Én bármilyen vastagságú könyvet tudok magammal vinni, nagy a táskám. Szeretem a kövér könyveket. Idáig olyanokat is gyártottam. Ha egy kisregény nem volt elég vastag, akkor mellé tettem egy másikat. Abból indultam ki, hogy így olcsóbb annak, aki megveszi. Egy vastag könyv kerül mondjuk ötezer forintba, ha három részben adják ki, akkor kötetenként minimum háromezerbe. Ezt mindig elmondtam annak, aki kért, hogy legyenek vékonyabbak a könyveim, de hiába. Kérdezték például, hogy ha a három megjelent kisregényből egyet már olvastak, miért kell megvenni azt is? Mostanára megtörtem. Már csak azért is, mert azt hiszem, én elég vastag könyvet írtam. Úgy érzem, teleírtam azoknak a könyvespolcát, akik szeretnek.

Amilyen könnyű tárgy a sorozat első kötetecskéje, az Ötvenhét lépés, olyan nehéz témákat jársz körül benne. Nem viselt meg a munka lelkileg?
Lelkileg nehéz volt, igen. Gondolom, az olvasóknak is nehéz lesz, főleg a nőknek. Ez a könyv nőkről szól, elsősorban nőknek. Úgy érzem, hogy mi, férfiak nagyon ócskán bántunk a nőkkel. Évezredek óta, és még mindig. Van némi előrelépés, de a nők érzelmességével és jószívűségével a férfitársadalom ismételten visszaél. A férfiak hajlamosak azt hinni: a nők azért vannak, hogy minden irányú igényeiket kiszolgálják a takarítástól a szexig, és rengeteg az erőszakoskodás. Én ezt egy életen át figyeltem, és készültem rá, hogy írni fogok róla, de sokáig vártam, mert arra gondoltam, hogy azért ezt a nőknek kéne meghagynom. Van néhány női szerző, aki írt erről, de nem olyan elementárisan, ahogyan én gondoltam. Meg aztán az ilyen regények többségét világszerte írják, nem idehaza. Magyarország e téren kicsit még mindig elmaradott, talán nem tudja úgy befogadni a saját maga vétkeit, mint az olyan nemzetek, amelyeknek ebben nagyobb a rutinjuk. Én hatalmas vörös felkiáltójelet akartam elhelyezni két könyvborító közé, és azt hiszem, hogy ez is történt.

Szerintem nagyon pontosan adtad át azokat az érzelmi folyamatokat, amik a könyvben szereplő nőkben zajlanak, mint például a szégyenérzetből fakadó elhallgatás. Ez kifejezetten jellemző volt a világháborúkat átélt generációkra, de még ma is rengeteg nő életében jelen van.
A nők döntő többsége az ellenük elkövetett bűnökről legszívesebben hallgat. A társadalmi közhangulat kevéssé segítőkész. Ha felállnál, és azt mondanád: engem megerőszakoltak, amikor tizenhat éves voltam, nem a férfira, vagy nem csak a férfira haragudnának. „Te nyilván kihívóan öltözködtél. Kacérkodtál. Széttetted a lábad. A te hibád.” Sajnos az is közrejátszik, hogy az erotikában van némi kis játékos harc, tehát mindig a férfi próbálja bevenni a várat, és a nő akkor is tanúsíthat bizonyos fokú ellenállást, ha nincs ellenére a közeledés. A nagy egójú férfi pedig meg van róla győződve, hogy mindenki őt akarja, ki van zárva, hogy neki egy nő nemet mondjon. Csak egy kicsit kell ezt tovább vinni a kelleténél, és az már erőszaknak. A legrosszabb a családon belüli erőszak, amikor egy férj úgy tartja, ő a feleségem, az a dolga, hogy csinálja, akkor, ahányszor és úgy, ahogyan én akarom. Sok nőtől hallottam rémületes történeteket.

A könyvben szereplő nők nemcsak a férfiak áldozatai, hanem a történelemé is.

Annyira fájdalmas ezt mondani, amikor éppen háború zajlik a közelünkben, azaz a jelenvaló is olyan, mint a történelem. Biztos vagyok benne, hogy Ukrajnában a hódítók erőszakoskodnak a nőkkel. A katona bizonyos mértékig elveszti emberi mivoltát, ez történik minden háborúban.

A könyvbemutatón azt mondtad, hogy szívesen bújsz „női bőrökbe”. Én arra vagyok kíváncsi, hogyan látsz a fejükbe?
Úgy tartom, az még a prózaírói kamaszkor, amikor a szerző leginkább csak saját magát tudja ábrázolni. Én nagyjából harminc éves koromra tudtam ezen túllépni, de akkor már tizenkét éve írtam, ennyi idő kellett, hogy eljussak az írói felnőttkorba. Vagyis hogy bármilyen lényt tudjak ábrázolni. Fiatal szerelmes lányt, csalódott vénasszonyt, csecsemőt, háromlábú kóbor kutyát, szarvasbogarat. Kis nagyképűséggel azt mondom, hogy bárkibe-bármibe bele tudok helyezkedni. Ha meg szeretnék írni egy női alakot, nem az a fő probléma, hogy ő nő. Noha sok mindent nem tudok még a nőkről, amiket szeretnék átélni, ha róluk írok. Milyen érzés, amikor az ember menstruál, vagy milyen a szülés. Igazán nagy ajándék lenne, ha egy hétig nő lehetnék. Biztosan jót tenne a női figuráknak. Egyszer, amikor egy női hősről írtam regényt, egy házibulin elmentem pisilni, a vendég vécéhez a háziasszony gardróbján keresztül vezetett az út, és én ott három percre felhúztam egy magas sarkú cipőt. A mai napig nem tudom elképzelni, hogyan lehet abban járni. Pedig méretben majdnem jó volt. Rögtön előrecsúszott a lábam, megfeszült az izmom. Nagy áldozat lehet ilyet viselni, gondoltam. Mit meg tesznek a nők a szép, feszes lábszár kedvéért.

Ha jól tudom, a Tóth-lányok megalkotását valós személyek is segítették.
Mind a hármukat valós személyekből gyúrtam össze. Ismerek, ismertem ilyen lányokat, asszonyokat. Választottam néhányat a nagymamához, néhányat az anyához, néhányat a lányhoz. Ismerős vagyok egy sváb faluban, ahol általában úgy házasodtak az emberek, hogy a sváb férfiak a szomszédos falu tót nőit vették el. Ott élt egy nagymama, ő volt a postás a faluban, sok kifejezését fölírtam. Akad a rokoni körben egy kilencvenhat éves néni, az ő beszédéből is sokat profitáltam, például azt, hogy „poletár vagyok”, meg azt, hogy „mehetnék vagyok”. Az realista író mindig tolvaj, méghozzá besurranó tolvaj. Legnagyobb kárát ennek a családtagok és a közeli barátok látják, az ő szókincsükből is merítek, ha kortársak a figurák.

Az nagymama, az anya és a lány életében ugyanazok a sorstragédiák ismétlődnek. Ez sem áll távol az élet valós működésétől.
Természetesen öröklünk dolgokat a felmenőinktől. Rengeteg kutatás igazolja, hogy például, a holokauszt-túlélők gyerekei a génjeikben hordozzák azt, amit ők szerencsére nem élhettek át. De a géneknél talán fontosabb, hogy egy család szokásokat és erkölcsi normákat is továbbad. Amelyik családban dédnagymamai szinten erőszakoskodás volt, nagy az esély, hogy ez átadódik, és ha a dédnagymama egy rohadt kukkot se szólt erről, akkor a mai nők se fognak. Emlékszem, általános iskolás koromban vendégségben voltam az egyik osztálytársamnál. A nagymamája és az anyukája beszélgetett a konyhában, nyitva volt az ajtaja. A nagymama éppen szidott egy férfit, akinek kapcsolata volt az elvált anyával. Eltorzult arccal azt sziszegte: a férfi mind állat. Megmerevedtem. Várjunk csak. Tehát az én szerencsétlen apám is állat? Meg minden hím? Akkor még nem fogtam fel, de ma már el kell ismernem, hogy van ebben valami.

Ez elég szemléletes példája annak, hogy hogyan hagyományozódnak ránk azok az intelmek, amik mentén élni próbálunk. Mit gondolsz, változtathatunk az örökölt sorsunkon?
Én például elhatároztam, amikor húszéves voltam – apám már meghalt, anyám nagyon beteg volt –, hogy ha nekem gyerekeim lesznek, semmit nem fogok úgy csinálni, mint ők. Az égvilágon semmit. Természetesen nem sikerült száz százalékig betartanom, de erre lehet törekedni. Amúgy a modern lélektannak vannak jobb-rosszabb megoldásai arra, hogy miként szakítsunk a családi átokkal vagy káros örökséggel. Még ide tartozik, hogy én sokáig abban a hiedelemben éltem, hogy jól el tudok látni háztartási feladatokat, de már többször figyelmeztettek arra, hogy ne mosogassak kézzel, mert utánam újra el kell mosogatni. Kezdtem megfigyelni magam. Ebben van rutinom: kiszállok a testemből, s nézem, mi történik. Ez a fogorvosnál például elég hasznos. Rájöttem, hogy rendszerint hideg vízben mosogatok. Eszembe jutott, hogy apám is hideg vízben mosogatott, de ő azért, mert a mi konyhánkban nem volt meleg víz csak úgy, ha tűzön vizet forralt az ember, és ahhoz nem volt türelme. Anyám egy életen át hajtogatta: „Tiborkám, ne mosogass hideg vízben, mert annak nincs semmi értelme!” Hiába, nem tudta lebeszélni. Úgy látszik, engem sem lehet. Ezt apámtól örököltem, és most már úgy vagyok vele, hogy vagy nem mosogatok, vagy dacosan a hideg vízben.

A traumatikus sorsörökségen túl a halál is nagy szerepet kap a könyvben. Kosztolányi Dezső mondta, hogy ő bármit ír, az egyetlen mondanivalója az, hogy meg fog halni. Téged mennyire foglalkoztat íróként a halál témája?
Nagyon. Egy Hemingway-idézetet rántok elő, amit kamaszkoromban olvastam. Azt írta a nagyon tisztelt mester, hogy minden történet halállal végződik, ha elég messzire elmegyünk benne.
Ilyen értelemben a költő, a prózaíró, a drámaíró állandó anyaga az élet és a halál. Élet nincs halál nélkül. Halál nincs élet nélkül. Sok kollégát ismerek, aki depressziós attól, hogy folyton a halállal kell bíbelődni. Ez egy kicsit olyan, mintha valaki a hospice-ban dolgozna. Én azonban derűlátó alkat vagyok. Attól, hogy a munkámban foglalkozom a halállal, a mindennapjaimban kevéssé. Hozzáteszem, szerencsém is van, ami az egészségi rovatot illeti. Ez dicsekvésnek hat, de még sosem volt szemüvegem, azonkívül lapzártakor megvan az összes fogam. Lehet, hogy azért tudok ilyen derűlátó lenni, mert jól elálltam. Amikor a hőseim meghalnak, szoktam sírni rendesen, két-három percig. Utána tudok nevetni magamon.

A könyvben nagyon érzékletesen írsz a halálról. Például, amikor Évike elmondja, hogy nem tud rettenetesebbet elképzelni, mint amikor az emberre friss halottként rároppan a koporsó, és a mellkasára zuhan a nehéz föld. Sosem gondoltam még ebbe bele, valószínűleg nem is akartam. Egy pszichológus egyszer azt mondta nekem, hogy ha beszélünk a félelmeinkről, megfoghatóbbá válnak, és ezáltal kevésbé lesznek félelmetesek. Ilyesmiről van szó?
Úgy érzem, nem árt, ha bizonyos dolgokkal szembenézünk, akkor is, ha még soha nem jutott eszünkbe. Az emberek többségét a halál gyakran foglalkoztatja, és ahogyan haladunk előre az életnek nevezett koordináta-rendszerben, egyre inkább közeledve a végpont felé, annál sűrűbben. Ha beszélünk vagy olvasunk erről, az talán segíthet. Aki fél a haláltól, az sétálgasson temetőben, mondanám én.

A könyvben a túlvilág sem kifejezetten vonzó hely.
Valahogyan ki kellett fejeznem azt a gondolatot, hogy a sikeres élet jó dolog, de kell hozzá egy sikeres halál is. Nagyon el tudja rontani az ember a végét egy hosszú betegséggel, a kiszolgáltatottsággal. Mivel a könyvben szereplő négy élet nem volt túl sikeres, gondoltam, hogy az, ami a haláluk után történik, legyen ahhoz illő. Ugyanakkor én viccesnek szántam ezt a befejezést. Azt hiszem, legjobban a szomorú dolgokkal lehet viccelni.

Te mit gondolsz, mi vár ránk odaát?
Az én világnézetem nagyon bonyodalmas. Hatéves koromban katolikus hittanra járattak, azután nagyot csalódtam a katolicizmusban és azokban a hirdetőiben, akikkel kapcsolatba kerültem. Lényegében becsaptak. Sokáig materialista voltam. Később kezdtem megismerkedni a keleti hitrendszerekkel, tulajdonképpen véletlenül. Regényírás kapcsán. Lassacskán minden fontos vallás alapkönyvét elolvastam.

Rájöttem, hogy például a Bibliában, a Koránban és a Tórában nagyjából ugyanazok az alapelemek variálódnak. Akkor miért folyik annyi harc a különbségek miatt?

Közel áll hozzám a zen buddhizmus szemlélete. Egy ideig az antropozófia is izgatott, Rudolf Steiner tanai. Ő keresztény, csak a lélekvándorlásban is hisz. Állítólag az ősi bibliai szövegekben még volt szó lélekvándorlásról, de később kihúzták. A lélekvándorlás lehetősége tetszik nekem. Az a változata, amiben hinni próbálok, Rudolf Steiner elvei alapján zajlik – ha zajlik. Őszerinte a halál után következik egy tisztítótűzféle, majd egy hosszabb megújulási folyamat, végül háromszáz év múlva újjászületünk. De én nőként, te férfiként. Ellenben aki öngyilkos lesz, egy körből kimarad, így csak hatszáz év múlva születhet újra. Szóval, nem érdemes.

Fotók: Boldog Attila