Péter-Pál után elhallgatnak a madarak – mondta apám, és mondom már én is, megtapasztaltam. Így hát néhány harkályrikkantást, hollókárogást, szajkórecsegést kivéve, aratásidő után hiába fülel az ember, hallgatnak az erdők- mezők énekesei. De most! Az első korai napsugárral megszólalt valaki: Nyitni kék! Nyitni kék! Oly tisztán szólt, úgy látszik, hangolnia se kellett.
Nekidőlök a diófa törzsének, keresem a parányi hírnököt. Kis teste ott nyújtózik a kopasz ágon. Hangjánál csak az üzenete forróbb: Vége a sötétnek, a csontig hatoló hidegnek, vége a korán leszálló éjszakának, a fekete gondolatoknak, vége a reménytelenségbe fulladt félelmeknek. Halljátok?! Nyitni kék!
De mielőtt elmesélném, ki is ez az első tavaszi hangmester, s utána kik szólalnak meg sorban – visszaidézem a telet. Az is szép volt. Könnyű neked – gondolhatja a kis énekes –, igen, könnyű, bólogatok, vagy inkább felejthetetlen. Odakint tiszta hideg csillagos éjszaka, állok az ajtóban, a szobában pattog a tűz, az asztalon pirosló bor, fehér szalonna, kecskesajt. A présház ablakán tükröződik a gyertyaláng, s valaki megsimítja az arcod. Igen, a tél is szép volt.
Titkosírás a havon
A nagy, fehér takaró öt teljes nap örömöt hozott a szurdokok vidékére, aztán vége lett. De addig! Becsukom a szemem, és az a reggel jut eszembe, amikor kinéztem a diófákra. Egy éjszaka alatt hófehér lett minden. Eszeveszett gyorsasággal fölcibáltam a ruhám, föl a csizmát, és belevetettem magam a fehérségbe. Tizenhárom centi! Az már valami. Ropog a hó a talpam alatt. A forrás környéke, mint egy békebeli téli képeslap, rajta a vadak lábnyoma megfejtett titkosírás. Fölkaptatok a kilátóba, a völgy a dombokon túl, végig a tóig hófehér lepel alatt. Sehol semmi sötét folt, még a messze kanyargó földút ismerős hajlata se látszik. Arra gondolok, alig százötven nap, és zöld lombok takarják majd a tájat. Örök varázslás zajlik itt a szemünk előtt…
De még hóban járok. Mélységes a csend a szurdokban. A mélyút kövei eltűntek, a lépések zaját, ha lenne is, elnyeli a fehér takaró. A fennsíkon a borókabokrok fehér prémmel a vállukon illegetik magukat. „Ugye szépek vagyunk?” „Szépek vagytok, de ez kevés” – prüszköl a róka, és hiába kap a bóbiskoló rigó után, az észvesztve fölrepül.
„Nem kár érted, te girhes, a tollad alatt alig van hús!” – húzza el a száját a koma, beleszimatol a levegőbe és elinal. Ő már tudja. Tudja, hogy még egy nap csendesség, és megjön a szél. Az a hirtelen haragú. Végigsöpört a hegyen. A hó maradt, de a fákat, a bokrokat addig csavarta, fújta, rázta, míg el nem veszítették a tél gavalléros ajándékát, s kopaszon nem maradtak. A szél, úgy látszik, ennyivel beérte, mert délutánra elfeküdt valahol az Öreghegy oldalában.
És most csend van. A tél emléke még ott pihen az ágak között, elnyúlik az avarban, meglebbenti a pince poros pókhálóit, és fönt a présház kis szobájában már csak halkuló emlék az összekoccanó poharak csengése.
Trillák, füttyök, csettegések
A présház előtt zöld a gyep. Alighogy eltakarodott a hó, a füvek kis lándzsái kihúzták magukat. Van valami vidám hetykeség a mozdulásukban: nézzed, világ, a füvek népe a nagy fehér takaró alatt is élt bírta a hideget! De ez a hideg már nem az a dermesztő. A nap, ha kisüt, a földet még nem, de a levegőt, s amit ér, jótékonyan melengeti.
A gereblyére támaszkodom, összehúztam a tavalyi diólevelet, őszről alig maradt valamennyi, a szél besöpörte a szegletekbe, kihúzgálom, s közben hol ide kapom a fejem, hol oda… Trillák, füttyök, csettegések itt is, ott is. Meg kéne tudni, kik énekelnek ilyen gyönyörűségesen. Az énekes rigó és a vörösbegy hangját talán megismerem, de ez se biztos. És nem elég a könyv, még a régi bakelitlemez sem, az Országh Mihály felvette madárhangok. Valakit keresnem kell itt a közelben, aki mesélni tud az Istennek ezekről a csodás kis teremtményeiről, az énekesmadarainkról.
Szerencsém van. Ahogy jövök a falu felől, a mélyút fölött egy helyütt a fák teli vannak épített madárodúval. Beljebb etetők, cinkegolyók, lógatott faggyúgömbök. Kiderül, a gazda valahai madarász. Már gyerekként járta a madarásztáborokat, hálót húzott, madarat gyűrűzött – s aki így kezdte, az nem valahai madarász, az a madarak barátja és szerelmese marad örökre.
Rávettem, hogy meséljen. Arról, hogy ki énekli ki a tavaszt. Melyik madár szólal meg elsőnek? Mit üzen, mondjuk, egy rigó az énekével? Meddig tart a cinkeszerelem? És az ölyveké?
Miről szól a rigók füttye?
Sok mindent megtudtam. Sok mindenen jól meg is lepődtem. Amit én odaadó udvarlásnak, egyenesen szerelmi vallomásnak gondolok és hallok – a fekete rigók hajnali és szürkületi, messze hangzó énekét a fenyőfánk legmagasabb csúcsán –, az nem más, mint a hím területfoglaló harsonája. Úgy mondják, védi a revírjét, azt a területet, ami a táplálkozási köréhez tartozik. Vagyis ahonnan jóllakhat, és etetheti a fiókáit. Elgondolom, micsoda lelkülete lehet egy ilyen kis madárnak, hogy ezzel a csodás énekkel figyelmeztet: állj odébb, itt neked nincs helyed, itt nekem kell megélnem!
