Ha evolúciós szempontból vizsgáljuk a kérdést, arra jutunk, hogy a napi három főétkezés és a napközbeni nassolás egyáltalán nem feltétele a túlélésnek és a jó egészségnek. A modern kor beköszönte előtt az, hogy az étel elérhető, korántsem volt magától értetődő és rendszeres. Sajnos a világ számos pontján, beleértve hazánk egyes részeit, most sem az. A szárazság, a háborúk, a betegségek és a természeti katasztrófák mind nagy szerepet játszottak és játszanak abban, hogy az emberiséget sokszor fenyegette éhezés, sőt éhhalál. A régi időkben az évszakok váltakozása is meglehetősen zavaró tényezőnek számított: nyáron és ősszel sok gyümölcs és zöldség termett, télen és tavasszal viszont szinte semennyi. Az emberek hetekre, hónapokra élelem nélkül maradtak. Ahogy a civilizált társadalmak kifejlesztették mezőgazdaságukat, úgy csökkent az éhínség is. Ugyanakkor már az ókori görögök is felfedezték, hogy ha bizonyos ideig nem esznek, akkor ennek számos jótékony hatását megtapasztalhatják. A böjtölés tehát kiállta az idő próbáját, évezredes hagyománya van, és a világ szinte összes kultúrájában és vallásában szerepet játszik. És nem említhető egy lapon az éhezéssel, mert fizikailag és mentálisan is teljesen másról szól.
Akaraterő és kitartás
A böjt nagyon fontos szerepet tölt be a spirituális célok elérésében is, és szinte az összes nagy világvallás szokásainak és rituáléinak szerves része. Jézus, Buddha és Mohamed próféta mindhárman hittek a böjt gyógyító erejében. Ahogyan a különböző kultúrák és vallások a böjtről gondolkoznak, az egymástól teljesen függetlenül is valami nagyon hasonlót jelent. Ezt a jelentést valamilyen módon bizonyára mindenki megtapasztalta már, aki végigcsinált bármilyen böjtöt. Önszántunkból megvonni magunktól az ételt első hallásra embert próbáló feladat, sőt, az életösztönnel is szembemegy. Abbahagyni az evést, majd akkor sem enni, ha éhesek vagyunk, és akkor sem, amikor már igazán nagyon- nagyon korog a gyomrunk, nem kevés akaraterőt és kitartást követel, miközben mindkét képességet fejleszti is. Ha felidézzük Ádám és Éva történetét, tudjuk, hogy az első emberpárnak egyetlen dolgot nem szabadott: enni egy fa gyümölcséből. A kígyó képében érkező kísértés azonban legyőzte akaraterejüket. A böjt tulajdonképpen nem más, mint ennek a kísértésnek az elutasítása és visszatalálás egy felsőbb erőhöz. A böjtölők jelképes értelemben véve kiürítik lelküket, hogy készen álljanak istenük befogadására. Történelmi és kultúrtörténeti értelemben véve a böjt lényege nem az önmegtartóztatás, hanem egy emelkedett lélekállapot elérése. Sőt, egyes vélekedések szerint a böjt egyik meglepő következménye az a különleges élmény, hogy hatására erős kapcsolódást kezdünk érezni őseinkkel, akiknek az életében a nem evés teljesen normális, mindennapos jelenség volt.
A böjtölés kiállta az idő próbáját, évezredes hagyománya van.
Az ortodox görög katolikusok az év száznyolcvan-kétszáz napján követnek valamilyen böjtöt. A buddhista szerzetesek általában délben esznek utoljára, és másnap reggelig böjtölnek, de gyakran tartanak többnapos böjtöket, amelyek során csak vizet isznak. Azért böjtölnek, hogy elnyomják emberi vágyaikat, ami segít nekik abban, hogy felülemelkedjenek összes e világi vágyukon, és elérjék a nirvánát. A hindu vallás szerint kisebbednek bűneink, ha szenved a testünk. És persze miközben gyakoroljuk az irányítást vágyaink felett, békére lelünk. A hindu vallásban a hét és a hónap bizonyos napjait böjtölésre jelölik ki. A muszlimok a ramadán idején napfelkeltétől napnyugtáig még vizet sem fogyasztanak. Mohamed próféta szerint ez a legszentebb hónap. A ramadán a manapság hatalmas népszerűségnek örvendő időszakos böjt egyik fő inspirálója.
Posztmodern változat: időszakos böjt
Napjaink egyik legnépszerűbb életmódja az időszakos böjtölés (nemzetközi nevén intermittent fasting). Szándékosan írtam életmódot, és nem diétát, mert akik ezzel a módszerrel élnek, általában azt vallják, hogy az időszakos böjtölés sokkal több, mint diéta, sokkal inkább életszemlélet. Az időszakos böjtnek többféle variációja nagy népszerűségnek örvend, de a lényeg ugyanaz: minden nap csak egy meghatározott időszakban lehet enni, és egy ennél jóval hosszabb időszakban a böjtölők csak vizet és ízesítetlen teát, kávét isznak. Van, aki tizenhat órát böjtöl és nyolc órában eszik, más négy órában vesz magához ételt, és olyanok is szép számmal akadnak, akik a napi egyszeri étkezésben hisznek. Az időszakos böjt hívei sok-sok berögződésre fittyet hánynak. Nem tekintik kizárólagos igazságnak, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése, nem hisznek a napi ötszöri étkezés egyeduralmában, és nem gondolják ördögtől valónak az éhségérzetet sem. Maradéktalanul hisznek azonban a böjt jótékony hatásaiban, és ez a módszer lehetővé teszi, hogy mindezeket napi szinten átélhessük.
Az elgondolás persze egyáltalán nem 21. századi. A böjtölés egyik legősibb nagykövete nem más, mint Hippokratész. Egy helyen azt írja: „A hirtelen halál sokkal gyakoribb az elhízottak, mint a vékonyabbak körében.” A túlsúly leküzdésére az evés utáni testmozgás és az egészséges zsírokban gazdag ételek fogyasztása mellett azt is javasolta, hogy az ember naponta csak egyszer egyen. Biztosan sok dietetikus vitatkozna ezzel a tézissel, de vajon érdemes Hippokratésszel vitatkozni?
(Ne) egyél, hogy megerősödj!
Néhány bekezdéssel korábban már szó esett arról, hogy a nem evés első hallásra talán még az életösztönnel is szembemegy, de valójában épp ellenkezőleg: az életösztön része. Az állatok önszántukból nem esznek, amikor betegek, mert ösztöneik azt súgják, több energiájuk marad a gyógyulásra, ha nem terhelik a szervezetüket az emésztés bonyodalmával. A természet törvényeibe vetett hitük alapján az ókori görögök úgy tartották, hogy a böjtölés nem más, mint természetes gyógymód a betegségek ellen.
Hogy ez az elgondolás mikor merült a feledés homályába, azt nehéz lenne megmondani, de valószínűleg összefügg azzal a változással, amely akkor következett be, amikor az étel a világ legtöbb pontján korlátlan mennyiségben kezdett rendelkezésre állni. Pedig ha belegondolunk, amikor betegek vagyunk, általában egyáltalán nincs kedvünk enni, sőt, gyógyulásunk közeledtét jelzi, amikor visszatér az étvágyunk. A legtöbben mégis eszünk, mert valahogy az a nézet vált megingathatatlanná, hogy ahhoz, hogy megerősödjünk, ennünk kell.
