Annyi erő és energia van benne, hogy hirtelen végtelennek érzem az időt: minden belefér, ha akarom. Vagy legalábbis bele kell férnie. Ahogy Nikoletti Petra sorolja életének állomásait sebes egymásutánban, minden olyan kézenfekvő. Itt ez a negyvenhat éves nő, jókora született tehetséggel megáldva, és zavarba ejtően sok szálon fut az élete. Párhuzamosok, amelyek nem a végtelenben futnak össze, hanem itt, a szemünk előtt, nagy szerencsénkre, mert ez az életút sokaknak jelent örömforrást.
A lakberendezők világának egyik ismert alakja Nikoletti Petra. Az általa tervezett enteriőrök mindig egy kicsit formabontók. Valahogy úgy képzelem, az agya egy folyamatosan pörgő Rubik-kocka, amelyben mindig megszületik a jó megoldás. Gondolhatnánk, hogy a sikereiből (sok megrendelés, számos médiamegjelenés, díjak) energiát merítve halad tovább ezen az úton. Aztán egyszer csak azt olvassuk az egyik közösségi médiás bejegyzésében, hogy a lakberendezést vélhetően hátrahagyja. Inkább a lovakra, a versenyzésre és az éttermükre koncentrálna a jövőben.
Ülünk egymással szemben, és kérdezem tőle, melyik Petrával kezdjük. A lakberendezővel, a lovassal, a családját, két gyerekét navigáló anyukával, esetleg azzal, aki selyemtyúkokat tart a fóti ház baromfiudvarában, vagy azzal, aki a férjével és egy jó barátjukkal a Covid kellős közepén éttermet nyitott Zuglóban? Elneveti magát, „ez mind én vagyok” – mondja, és ezzel felcsapjuk élete íratlan könyvének lapjait, gyerekkortól – forgószélként végigszáguldva – a jelenig. Tetten érhetünk némi bizonyítási kényszert, alapvető ellenkezést azzal a szemlélettel, hogy az álmok és a vágyak megvalósítása helyett kifogásokat keresünk, nagyfokú nyitottságot a világra, kalandvágyat, és igen, talán ami a legfontosabb, igazi életörömöt.
A tér kultúrája
Vajon van olyan, hogy az ember lakberendezőnek születik? Nem valószínű, viszont az már sokkal inkább elképzelhető, hogy az illetőben gyerekként már ott a szépérzék, a kreativitás, a fantázia. Petra azt mondja, úgy tizenkét éves volt, amikor az Ecserin megvette a máig meglévő antik tükröt, réz ágyvéget és szőnyeget. Anyukája végzettsége építész, így adta magát, hogy ő is ebbe az irányba induljon el, de végül a Közgázra felvételizett. „Ha jól belegondolok, hiperaktív gyerek voltam, némi figyelemzavarral, és ennek megfelelően bizonyos dolgokat meg tudtam tanulni, másokat viszont nem. Emlékszem, színes kiemelőkkel jelöltem ki a szövegeket a tankönyvben, hogy valahogy ott tartsam a figyelmemet” – meséli, de mindez a jelek szerint nem okozott benne olyan traumát, amely visszavetette volna az útján, sőt… Elemi erővel tört előre, az egyetemet úgy a felénél egy évre felfüggesztette, hogy elmenjen bébiszitternek Angliába nyelvet tanulni. Ott aztán fél év elteltével már kilépett a családtól, színes és szórakoztató barátok társaságában töltötte az idejét, beállt csaposnak egy dél-londoni kocsmába, és olyan életet élt, amiről sok fiatal nő csak ábrándozik, de nincs mersze hozzá.
A diploma megszerzése után marketingesként kezdett el dolgozni, előbb egy multinál, aztán egy filmprodukciós, majd egy ruházati cégnél. Sokat tanult, sokat tapasztalt, és sokszor találta magát abban a helyzetben, hogy „mellesleg” berendezett irodákat. Hol a főnökét, kérésre, hol egy másik főnökét, amíg az távol volt, mert szerinte ráfért egy kis ésszerűsítés a helyiségre.
Időközben berendezte az első lakását is, ami megjelent anno az Otthon magazinban, és ekkor még mindig „csak” a marketing világában mozgott. Bizonyítottan értette a dolgát, érezte a tereket, meglátta bennük a lehetőségeket, mégis sokszor odadörgölték az orra alá, hogy Petra, nem értesz te ehhez. Annyira bosszantotta mindez, hogy elvégzett egy lakberendező-iskolát, hogy legyen papírja is, ha már egyesek azt hiányolják. Közben felépítette Térkultúra nevű cégét, voltak jó kivitelezői, gyűjtött maga mellé néhány olyan munkatársat, akikkel igazán hatékonyan tudtak működni. A törés mégis bekövetkezett, nem a keresleti piacon, hanem őbenne. „Már nagyon nem találtam a helyem ebben a történetben. És igazán hétköznapi módon szembesültem azzal, mi is van velem. Egy benzinkútnál levettem az újságospolcról egy kiadványt, belelapoztam, és döbbenten azonosítottam azt, amit éreztem, a kiégés ott leírt tüneteivel. Rájöttem, egy ideje a munkából nekem nem az örömteli rész jut, hanem a vészelhárítás. Erre nyilván rátett, hogy az egyik emberemben óriásit csalódtam, illetve hogy egy nagy, kiadóvállalati projektünk során méretes problémahalmazzal szembesültünk, az egyeztetések nehézkességétől a végső, fizetnek vagy nem fizetnek kérdésig” – meséli, és ezzel magyarázatot ad arra, hogy az utóbbi másfél évtized egyik legtehetségesebb lakberendezője miért keresett más fókuszokat magának. Ez bő öt éve történt, és bár azóta is dolgozik ezen a területen, de már nem vállal olyan nagyságrendben munkákat, mint előtte.
Közléskényszer
A vállalkozásával azonos nevű Térkultúra honlap elindulásának banális okai voltak. Mivel Petra el akart küldeni számos digitális fotót belső terekről, és akkor még nem állt rendelkezésre sem drive, sem felhőalapú szolgáltatás, összerakott hát egy webes felületet. Kicsit később kezdett azon gondolkodni, hogy ha már ezt megcsinálta, mi lenne, ha írna is néhány mondatot a képekhez. Így született a blog. Bevallása szerint az első bejegyzései döcögősre sikeredtek, de aztán viszonylag gyorsan megtalálta a saját hangját és stílusát. Idővel bemutatott lakásfelújításokat, körbejárt trendekkel kapcsolatos kérdéseket, sőt, ha valami bántotta a szépérzékét, kertelés nélküli kritikát is megfogalmazott. Népszerűségének nyilván ez, azaz az őszinteség is oka volt, de az is, hogy értékítéletével közvetetten tudott ízlést formálni. Emlékszem, például, milyen vehemenciával kelt ki a dizájntárgyakat helyettesítő replikák ellen. Úgy utasította el a kvázi stílusokat, az utánzatokat, hogy mutatott helyettük alternatívát is.
