Lilla levélben fordult hozzám. Azt írta, azért így, mert szégyelli, hogy ilyen „piti dologban” kér segítséget, meg hogy voltaképpen abban sem biztos, hogy egyáltalán problémának nevezhető-e az, ami mostanában megkeseríti a mindennapjait. Mégis úgy érzi, szüksége van tanácsra, mivel attól tart, hogy ez a „kis semmiség” a kapcsolatuk első koporsószöge lehet.

Bagoly mondja pacsirtának: rakjunk fészket!

Majdnem egy éve annak, hogy Lilla megismerte a párját. Igazi „meglátni és megszeretni” fajta kapcsolatnak indult, és voltaképpen nincs is semmi baj velük. A szenvedélyük még mindig izzik, imádnak együtt lenni. A problémák akkor kezdődtek, amikor néhány hónapja összeköltöztek. Szinte azonnal kiderült, hogy míg Lilla későn kelő-fekvő „bagoly” típus, addig a párja igazi „pacsirta”, a reggeli kávéjának elmaradhatatlan háttérzaja a madarak hajnali csicsergése. Eleinte nem is tulajdonítottak nagy jelentőséget ennek az apróságnak, sőt, a párja még most sem érzi, hogy ez megoldandó gond lenne. Lilla viszont aggódik, szorong, emiatt pedig egyre rosszabbul érzi magát.

Minden jó szándékom dacára nem tudtam megnyugtatni. Persze, nem rohantam le rögtön azzal, hogy kezdjen pakolni, mert ez a kapcsolat halálra van ítélve, pedig talán célravezető lett volna. Ehelyett hosszasan ecseteltem neki a kétféle bioritmus kialakulásának mikéntjét, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy ezek olyan (génjeinkben és a korai szülői minták követésével) belénk kódolt tulajdonságok, amiket még egy átnevelőtáborban sem tudnának megváltoztatni. Egyetlen gyenge próbálkozásom volt csupán arra, hogy megkíséreljem a tanácsadást: jobb híján azt javasoltam, próbálják úgy szervezni a napjaikat, hogy – tekintettel az eltérő ritmusukra – az ébrenléti időszakokat töltsék együtt. Néhány héttel a levélváltásunk után üzenet érkezett Lillától. Rövid volt, és lényegre törő: „Köszönöm, hogy megpróbált segíteni, de ez a kapcsolat a legprofibb logisztikával is menthetetlen volt.” Hozzátette még azt is, hogy továbblép, és keres egy magához illő baglyot. Nem tudom, mi vezetett végül is Lilla döntéséhez, csupán sejtem, hogy nem a levélben megfogalmazott „bioritmikus” összeférhetetlenség. Ez ugyanis önmagában valóban kevés ahhoz, hogy szétszakítson egy szerelmespárt. Ahhoz viszont elég, hogy – mint valami sajátos vészcsengő – előre jelezze a várható bajt.

Vizsgálatok is megerősítették

Lilla most már tudja: amit ő „piti dolognak” titulált, igenis valós probléma, mégpedig abból a fajtából, amely párok tömegeit érinti. Tehát a levélíró „bagoly” által érintett apróság közügy. Mégpedig olyan, amelyről muszáj beszélni, mert ha az éppen egymásba szerelmesedők – tegyük fel, olvassák ezt az írást – tudják, melyek azok az apró, de beszédes jelek, amelyekre fi gyelni kell, talán nem álmodoznak fölöslegesen a holtomiglan-holtodiglanról. Noha az említett bagoly-pacsirta jelenség mellett górcső alá helyezhetnénk a pénzhez való viszonyulást, a családi rituálékhoz való ragaszkodást, a hideg, avagy a meleg hálószoba preferálását, a lényeg ugyanaz. Olyan aprónak tűnő ellentétek, amelyekről a szerelem fellángolásának közepette nem veszünk tudomást, ám később szakítópróbává tudatosulnak.

…

Ha kíváncsiak vagytok rá, mit árulnak el a bagoly és pacsirta személyiségjegyek, keressétek a cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2017/02. számában!

Szöveg: Szigeti Ildikó

Illusztráció: Tudisco Juli