Vidékről származom, a rokonaim nagy része földművelésből keresi a kenyerét. A családomból én vagyok az első, aki szerencsét próbált a »nagy Budapesten«, de hiába végeztem főiskolát, a diploma után fél évig alkalmi munkákból éltem. Voltam hosztesz, pincérnő, szórólapos, alkalmi bolti kisegítő, de fodrászszalonokba is gyakran jártam takarítani. A családom és a barátaim előtt szégyelltem a munkám, ahogyan azt is, hogy nem tudom őket anyagilag támogatni: a megkeresett minimálbér iszonyat kevés volt, még a lakbért is alig fedezte. Egyszer az egyik pesti szórakozóhelyen búslakodtam, amikor találkoztam egy német üzletemberrel, aki a barátaival mulatott Pesten – a híresen szép magyar lányok miatt jöttek ide. Hamar egy hullámhosszra kerültünk: eleinte csak testiség volt közöttünk, később beszélgetőpartnerekké és jó barátokká váltunk. Az internetnek köszönhetően hónapokon át chateltünk, és többször is meglátogatott Budapesten, mígnem arra kért, hogy kísérjem el egy üzleti rendezvényre úgy, mintha a barátnője lennék. Természetesen azonnal igent mondtam.

Hamar kiderült: tehetségem van a szexhez

Tudtam, hogy ez nem komoly kapcsolat, de élveztem, hogy minden jóval elkényeztet: a legdrágább éttermekben ebédeltünk, Duna-parti luxushotelben szálltunk meg, gyakran megfordultunk az Andrássy út üzleteiben, és pénzt is rendszeresen adott nekem. „Ruhára, cipőre, fodrászra” – mindig ezt mondta, én pedig örömmel elfogadtam, főleg, hogy nem pár tízezresről beszélek. Egy magamfajta vidéki lánynak ez maga volt a mennyország, úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Aztán az egyik alkalommal, egy fantasztikus reggeli együttlét után, öltözködés közben felvetette, hogy miért nem Németországban csinálom. Meglepődve kérdeztem, mire gondol. Kiderült, hogy az escortra.

Ekkor esett le, hogy miért is fizet, és miért is vagyok én itt. Észrevétlenül kerültem bele a „szakmába”, először fel sem tűnt, hogy escort vagyok. Sokként ért a felismerés, nem tudtam mit szólni. Furcsa, mert azt gondoltam, hogy az „ilyenféle” nők kizsigereltek, megalázottak, de én nem éreztem ilyet. Velem mindig bőkezű és udvarias volt a partnerem. Így amikor az első döbbenet után dühösen felcsattantam, mondván, hogy én nem vagyok prosti, ő így válaszolt: „Nem is azt mondtam. De pár németországi barátom is örülne neked. Jobban kereshetnél. Tudsz társalogni, okos és szép vagy, és a szex is isteni veled. Van benne tehetséged!” – mindezt olyan félvállról mondta, hogy bántónak kellett volna lennie, de igazából hízelgő volt. Kilátástalannak éreztem mindent, amikor Thomas nem volt velem, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam Berlinben. Vele mentem, és tényleg nem csalódtam: sorra jöttek a „telefonhívások” az üzleti partnereitől, a névjegykártyám pedig azóta is kézről kézre jár.

…

A történet folytatását – ami egyszerre érdekes és tanulságos – a Nők Lapja Psziché legfrissebb, 2017/02. számában olvashatjátok.

Lejegyezte: Kovács Gréta

Fotó: Thinkstock