„Ezek a madarak a mi hadseregünk, ránk csak ők vigyáznak” – mondta maga fölé, a levegőbe mutatva egy helyi férfi egy halászfaluban Costa Ricában, amikor egy csapat kárókatona repült el a fejünk fölött. Legközelebb apály idején, a szárazföldön, egy bálna farkát formázó nemzeti parkban hallottam ugyanezt a mondatot egy túravezetőtől, amikor a nagy méretű madarak újabb csapatára lettünk figyelmesek. Akkor már rá is kérdeztem: ezt meg hogy értsem pontosan, miféle madárhadseregről van szó, ami a helyi lakosságot óvja? Akkor, az idegenvezető elbeszéléséből derült ki, hogy Costa Rica a világ azon kevés országa közé tartozik, amelyik semmiféle haderővel vagy katonasággal nem rendelkezik. „Békések és jókedvűek vagyunk, nem bántunk senkit sem, hiszen nem is tudnánk megvédeni magunkat” – folytatja újdonsült helyi ismerősöm, miközben egy másnap délelőtti bálnalestúrát próbál értékesíteni.
Jótett helyébe jót várj
Costa Rica két óceán között, nagyjából fél magyarországnyi területen fekszik Panama és Nicaragua között. A kárókatonák mellett hegyvonulatok is védik, a helyiek szerint „mindenhogyan biztonságos”, sem hurrikánok, sem földrengések „nem várhatók az országban”. Néhány ott töltött nap után egyértelműen érzem, a több helyen foltokban feltünedező szegénynegyedek ellenére Costa Rica alapvetően nyugati típusú ország, annak minden előnyével és hátrányával. Alapvetően az idegenforgalomból él, és leginkább az amerikai és az európai turisták, utazók kedvelt célpontja. Természetben verhetetlen – ezt már én fogalmazom meg röviden és velősen ismerőseimnek, akik kíváncsiskodva kérdezik kintlétem alatt: na milyen Costa Rica?
Kétségtelen, hogy itt alig van nyoma Guatemala, Ecuador vagy Mexikó autentikusságának, a mosoly és az életszeretet viszont nagyon is latin-amerikai. Az utca embere a végletekig és feltétel nélkül segítőkész, így még az a kellemetlen élmény sem hagy bennem mély nyomot, amikor az egyik vidéki buszsofőr húsz dollárnak megfelelő helyi pénzt, vagyis colonest tép ki a kezemből, miközben jegyet szeretnék váltani a szomszéd faluba. Annak ellenére sem hajlandó visszaadni belőle, hogy az anyanyelvén közlöm vele, pontosan tudom, a fuvar másfél dollárnyi colonesbe kerül.
A buszról leszállva, hamar feledteti velem a kínos jelenetet az az asszony, aki kifőzdéjében a nálam lévő maradék pénz sokszorosáért kínálja a helyi finomságokat. „Jótett helyébe jót várok, én így élek, és bízom a Jóistenben, hogy megsegít” – mondja. A vírusválság miatt veszítette el irodai munkáját, ezért nyitott kifőzdét a saját udvarán. Abban a szegénynegyedben, ahol a házak többségének fala sincs, inkább csak teteje és a bútorzat. Szeretném lefényképezni Aliciát, de nem adja magát, azt mondja, nem a „szép ruha” van rajta, ezért nem szeretne képet. Amikor elszontyolodom, megragadja a kezemet, és betessékel kicsike háza udvarába, hogy megmutassa az „odaszoktatott” arapapagájt mint fotótémát. Igyekszem az otthonából, az udvarból is belevenni egy-két részletet a képbe, Ebédlő, konyha, nappali a szabadban – papagájjal lehetne a címe. A kalózfilmekből jól ismert színes arapapagáj nemcsak Costa Rica egyik jelképe, hanem a hűségé is. Ugyanis éppen úgy, mint a hattyú, egy egész életre választ társat magának, és ha a partnere elpusztul, örökre egyedül marad. Ezzel a szép történettel megyek tovább a trópusi országban. Váratlan találkozásoknak és összekapcsolódásoknak köszönhetően több Costa Ricában élő honfitársam történetét is megismerem.
