– Te ébreszd fel anyát!

– Dehogy! Ébreszd fel te!

– Nem merem.

– Én sem.

A fenti párbeszédet a saját gyerekeim folytatják, kilenc- és tizennégy éves csajok. Egymásra tologatják a feladatot: nem mernek felkelteni.

Milyen anya az ilyen?! Botrány: a saját gyerekei nem merik felébreszteni!

Van rá mentségem, ahogyan valószínűleg minden anyának. Kivéve azokat, akiknek a gólya azt a városi legendába illő gyermeket hozta, aki „végigalussza az éjszakát”. Valóban létezik, nekem van ilyen barátnőm. Szegény mentegetőzött, nem tehetek róla, éjjel nyugi van, semmi hullafáradtság. Egyedül nevelte kislányát, szerintem a gyerek az első pillanattól tudta, anya csak egy van, mindig ő van szolgálatban, kímélnem kell.

Mellette van több száz ismerősöm/barátnőm/anyatársam, akikről tudom, hogy ugyanúgy aludtak gyermekeik első éveiben, ahogyan én: cirka sehogy. Az természetes, hogy olyan hallásom lett, mint egy denevérnek – ha sóhajtott a gyermek álmában, arra is felriadtam. Ne is nevezzük, legalább így magunk között ne, alvásnak azt, amikor minimum két-három óránként, gyakran sírással ébreszti a gyermek az embert, és mindegy, tudod-e a neved, hogy épp melyik bolygón vagy, egyet tudsz: te szülted, türelmesnek kell lenned, és valahogy visszaaltatnod a drágát. A gyermekeim két-három éves korukra tanulták meg – nagyjából – átaludni az éjszakát. Én a körülbelül hat év alatt hatvanat öregedtem. Megöl a kialvatlanság: hét fejem nő tőle, és mindegyik lángot okád. Pláne, ha az ember kisgyerek mellett dolgozik is, a másik városi legenda, a ”majd alszol napközben, míg a gyerek” sem érvényes, mert abban a nyúlfarknyi időben kell mindenkit visszahívni, mindent megbeszélni, megoldani.