Vannak, akik büszkén hirdetik, hogy mindig a gyerekükkel alszanak, vannak, akik ennek pont az ellenkezőjét hirdetik ugyanilyen büszkeséggel. Mások a szemüket forgatják, ha valaki külön szobában altatja a gyerekét, mert kegyetlenségnek tartják, míg a másik tábor azokat bírálja, akik szerintük puszta önzésből és/vagy lustaságból nem hajlandóak külön aludni a gyereküktől. A téma kényes, indulatot szül, ellentáborokat kreál és rengeteg stresszt okoz. Vajon van ebben ennyi?
Gyerekkoromban minden karácsony este együtt aludt a család. Úgy hívtuk, szardíniázás, mert úgy fértünk csak el a szüleim ágyában mind a négyen, mint a szardíniák a konzervdobozban. Ez volt a karácsony egyik legjobb része, ma is ez a legnosztalgikusabb élményem a gyerekkoromból. Ez az idilli rész. Az már kevésbé, hogy egyébként az év összes többi napján az elalvásnál is folyamatosan csináltam a fesztivált, és éjjel menetrendszerűen átjárkáltam a szüleim ágyába. 12 éves voltam, amikor egyszer nálunk lakott egy cserediák, egy 15 éves erdélyi lány, akire az első perctől felnéztem. Az első éjszaka után, amit nálunk töltött, megkérdezte tőlem, hogy miért a szüleim ágyában ébredtem. Annyira cikinek éreztem, hogy onnantól kezdve soha többet nem mentem át éjszaka a szüleimhez, akik a mai napig imába foglalják ennek a csodás székelyföldi lánynak a nevét.
Azóta már tudom, hogy az esetem nem egyedi. Mert most már erről is lehet nyíltan beszélni, nem kell szégyenkezni amiatt senkinek, hogy az éjszakák nem úgy folynak a családban, ahogyan a nagy könyvben meg van írva.

A nagy könyv, ami nincs

Már csak azért is, mert ez a nagy könyv nem is létezik. Nincs olyan, hogy „A helyes alvás szabályai a családban”, nincs egyetlen igaz út, nincs bibliája a témának. Aki azt állítja, hogy van, az máris megteremti a bűntudatkeltés, a szégyenkedés és az ítélkezés melegágyát, hiszen ez is egy olyan téma a családok körében, amelyet mindenki próbál a lehetőségei és körülményei szerint a lehető legjobban csinálni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Nincs, és nem is lehet egységes álláspont sem történelmi, sem földrajzi szempontból.

A nyugodalmas éjszaka olyan, mint egy többismeretes egyenlet, és nagyon sok mindennek kell klappolnia, hogy megszülessen a megoldókulcs.

A Fatherly cikkében olvastam Dr. Carolyn Schwarz-ról. A Goucher College antropológus professzora épp Észak-Ausztráliában volt terepmunkán, és egy western film ment a tévében, amikor az aboriginál édesanya, aki a szállásadója volt, hirtelen felcsattant az egyik jelenet láttán: „Szegény gyerek, egyedül kell aludnia!”. A jelenetben annyi történt, hogy egy anya lefektette a gyerekét, majd átment a saját szobájába. Biztosan sokan csatlakoznak az ausztrál őslakos anyuka álláspontjához, míg mások szerint ez a lehető leghelyénvalóbb megoldás, ami a gyerekek alvási körülményeit illeti. „Az alvási szokások a legtöbb kultúrában nagyon szorosan összekapcsolódnak a szoros rokoni szálak fontosságával – mondja az idézett cikkben Dr. Schwarz. – A rácsos ács vagy a külön szobában alvás számos kultúrában elképzelhetetlen.” Ebben természetesen szerepet játszanak a környezeti tényezők is. A melegebb éghajlatokon nincs szükség nehéz takarókra és összevissza gyűrődő ágyneműkre, amelyek együtt alvás esetén akár sérüléseket, sőt halált is okozhatnak.
A botswanai busmanok egyszerűen a homokos talajon alszanak, a zairei efe emberek leggyakrabban két farönk között pihennek, vagy simán a leveleken. „Tipikus felállás a két felnőtt, egy baba, még egy gyerek, egy nagyszülő, egy kutya és talán egy látogató, akik mind együtt alszanak egy kevesebb mint négy négyzetméteres kunyhóban” – mondja Dr. Robert Sack, alvásszakértő, miközben lefest egy átlagos éjszakát az efe emberek életében (azt is elárulja, hogy a házaspárok az intim pillanatokat a szabadban élik meg).
A praktikus szempontok mellett persze a kulturális értékek is meghatározzák, ki kivel és hogyan alszik. A nyugati világ gyerekorvosainak jelentős része például azt mondja, hogy az együtt alvás egészségtelen kötődéshez vezet. Sérül a szülők intim szférája, a köldökzsinór jelképesen visszanő, és újfajta, szükségtelen függést idéz elő az anyától. Eközben más kultúrák (és egyre több nyugati szülő) az együtt alvást a világ legtermészetesebb dolgának látja. Szerintük ez ugyanolyan feltétele a szoros szülő-gyerek kapocsnak, mint például a szoptatás.
John Whiting antropológus 136 nem iparosodott kultúrát vizsgált, és azt állapította meg, hogy ezekben a közösségekben a gyerekek 67 százaléka valaki más társaságában alszik.

Az általa vizsgált kultúrák 50 százalékában azt a normát találta elfogadottnak, hogy az anya a gyerek(ek)kel alszik egy ágyban, míg az apa egy másik ágyban pihen.

A másik három leggyakoribb felállás a következő volt:

1. a szülők egy ágyban alszanak, a gyerek(ek) másik ágyban,
2. minden családtag külön ágyban alszik,
3. minden családtag egy ágyban alszik.

Whiting megfigyelte, hogy a külön alvás a melegebb ághajlatokon gyakoribb. Az Amazon bennszülöttei külön függőágyakban alszanak, még a házastársak is. Azokban a térségekben viszont, ahol a hőmérséklet télen mínusz tíz fok alá megy, a férfiak és a nők együtt sokkal nagyobb valószínűséggel alszanak együtt. Az sem mindegy, hányan élnek egy háztartásban. Amerikában például ez a szám 2,8, Irakban pedig 7,7. Nyilván a külön szoba, a mindenkinek saját ágy, a szép ágynemű jólét kérdése is.

Együtt alvás vagy ágymegosztás?

A témával kapcsolatos kutakodásaim során megtudtam, hogy amikor a szülők és a gyerekek alvási szokásait tárgyaljuk, meg kell különböztetnünk az együtt alvást az ágymegosztástól. Ez persze angolul kicsit jobban hangzik: A co-sleeping, azaz az együtt alvás azt jelenti, hogy a szülő és az egy évesnél kisebb gyerek egy légtérben alszik, de külön felületen. A bed-sharing viszont úgy néz ki, hogy a szülő és a gyerek egy felületen, azaz egy ágyban alszik. A byrdie.com cikkében Diana Divecha, PhD, a Yale Child Study Center fejlődés-pszichológusa azt mondja, hogy a biológiai és kultúrantropológusok folyamatosan vitatják, hogy vajon az együtt alvás normális-e az emberi faj számára, vajon biztonságos-e, különösen a babák életének első hónapjaiban, és hogy vajon milyenek voltak az együtt alvás szokásai a történelem során. Az ő becslése szerint a világ 70 százalékában beszélhetünk rendszeres együtt alvásról napjainkban is.

Kinek jó?

Személyes véleményem az, hogy amikor a család alvási szokásai beállnak, akkor azt a kérdést kell feltenni, hogy mindenkinek jó-e az a felállás, ami megvalósul. Ha a hitvesi ágyból kiszorult apukában, és ezáltal az anyukában sem marad hiányérzet, amiért külön alszanak, akkor minden rendben van. Ha azonban az apuka kirekesztettnek érzi magát, az anyuka pedig magányosnak, vagy esetleg bármelyikük az intimitás megúszására használja ezt a felállást, akkor kezdődnek a bajok. Az sem mellékes kérdés, hogy bár a gyerekek legnagyobb része, rövid távon legalábbis biztosan örül az együtt alvásnak, milyen hosszútávú következményei lesznek ennek az ő életében. Nekem szerencsém volt, hogy éles helyzetbe kerültem a cserediákkal, de nem minden gyereknek ilyen „könnyű” az átállás. Ismerek olyan felnőttet, akinek gyerekként az anyukája ragaszkodott ahhoz, hogy együtt aludjanak, és kamaszként, amikor a lány már nagyon vágyott az önállóságra és a saját térre, nagyon komoly akaraterő és elszántság kellett hozzá, hogy át tudjon szokni a saját ágyába. Több együtt alvós történetből is kiérezhető, hogy a szülő ürügynek használja a gyereket, „rákeni”, hogy miatta van erre szükség, de valójában neki van rá szüksége. Egy frissen elvált ismerősöm nem is csinált titkot belőle, hogy azért vitte át a gyerekeit az ágyába, mert rettentő magányos volt. A válás kimondottan olyan eset, amikor tulajdonképpen akár minden borulhat, ami addig egy család életében bejáratott szokás volt. Ennek gyakran része, hogy a gyerekek és a szülők is igénylik a szorosabb közelséget, éjjel-nappal. A kérdés mindig az, hogy meddig van az, amíg a gyerek érdekében cselekszünk, és hol kezdődik, amikor ez csak rólunk szól. Kész válaszok nincsenek. Nekem személyes meggyőződésem, hogy saját és gyerekeink kipihentségének mértéke elég hiteles iránymutató, hogy vajon jó úton járunk-e.

Kiemelt kép: Getty Images