Anya vagyok, és előfordulnak olyan szituációk, amelyekben ebbéli minőségemben veszek részt – de vajon miért következik ebből, hogy olyanok is anyának szólítsanak, akiknek nem vagyok az anyja? Sokat gondolkoztam azon, hogy ez miért irritál engem (és biztos vagyok benne, hogy még sokakat.) Hiszen nem mondanám kifejezetten sértőnek, sőt, ha arra gondolok, hogy hosszú éveken át vágytam arra, hogy anyává váljak, akár még meg is hatódhatnék azon, hogy lépten-nyomon emlékeztetnek arra, hogy beteljesült ez az álmom. Nem tehetek róla, a megszólítás hallatán valahogy mégis viszketni kezd a bőröm. Vajon azért, mert ez leszűkíti a személyiségemet erre az egyetlen rétegre? Vagy azért, mert személytelen? Vagy azért, mert azon a néven szólítanak, amely megszólítás használata csak a gyerekemet illeti? El tudjuk képzelni, hogy angolszász környezetben egy hivatalban vagy egy intézményben valakit mummynak szólítsanak? Én nem.

„Jöjjön, anyuka, nem fog fájni…”

És most nemcsak azokra a helyzetekre gondolok, amikor a gyerekem jelenlétében szólítanak anyának, hogy számára is megkönnyítsék a párbeszéd megértését, hanem azokra, amikor olyanok, akikkel a gyerekem viszonylatában kerülök kapcsolatba, akkor is így szólítanak, amikor a gyerekem esetleg nincs is jelen. („De szép a kabátja anyának!” – bókolt egyszer a bölcsis gondozó, amikor kettesben összefutottunk. Tulajdonképpen vicces volt.)
Van, aki azt mondja, hogy például egy orvos, egy óvónő olyan sok emberrel, jellemzően anyával találkozik, hogy nem várható el, hogy mindenkinek megjegyezze a nevét. Na de ugyanez mindenki másra is igaz lehet, annyi különbséggel, hogy az emberek, akikkel egy nap dolgunk van, nem alkotnak homogén csoportot. Ettől még nem fogom a banki hivatalnokot hivatalnoknak, a bolti eladót eladónak szólítani. Érdekes, hogy ugyanakkor az orvost mégiscsak a foglalkozásából eredő megnevezéssel szólítom meg, na de hozzáteszek egy apróságot, amitől az egész udvariassá válik: doktor úr, doktornő (az egy külön történet, hogy ez a két elnevezés sem teljesen szimmetrikus egymáshoz viszonyítva…).

Biztos vagyok benne, hogy akik „anyáznak”, azokat nem a rossz szándék vezeti. Talán őket is „anyázzák” máshol. Mégis bizarrnak találom ezt a jelenséget. Ha úgy tetszik, egy ízes kis hungarikumnak.

Akkor hát hogyan is szeretném, ha szólítanának? Mondjuk a nevemen. De ha ez nem megy, a megszólítás nélküli magázódás vagy tegezés is teljesen megfelel.
Ha pedig megszólítás, az legyen egyszerű, semleges, egyenrangú és udvarias. Emlékszem, mennyire meghökkentett és elbűvölt, amikor huszonévesen a hasonló korú eladónő mademoiseille-nek szólított Brüsszelben. Valahogy olyan kellemesen éreztem magam tőle: önmagamnak.

Ki merné néninek hívni Judi Dench-et?

Az a helyzet, hogy engem a „néni”-től is kiráz a hideg. Persze az én életemben is voltak, vannak nénik, az egyik kedvenc idősebb szomszédomat például, akinek olykor segítek ebben-abban, így köszöntöm: „Csókolom, Erzsi néni!” Ebben az esetben szerintem épp a „néni” teszi közvetlenebbé, barátságosabbá a megszólítást, nélküle kissé talán rideg lenne a köszöntés. Ám amikor keresztnév nélkül használjuk a „néni”-t, mintha önmagában is alkalmas lenne a megszólításra, attól kiver a víz. És attól is, amikor egyes szám harmadik személyben beszélünk néniként valakiről, például egy újságcikkben.
Alfejezet: mostanában – jellemzően online cikkek címében – többször belefutottam a „nagymamába” is. Lásd: „Nem fogod elhinni, mit fedezett fel ez a nagymama!”

Mintha az a családi körülmény, hogy az illetőnek unokái vannak, alkalmas lenne arra, hogy őt egy szóban meghatározzuk.

A szerző ilyenkor nyilván az illető korára igyekszik utalni, és talán a szóismétlést próbálja elkerülni, de véleményem szerint nem a megfelelő módon.
Elizabeth alakja jut eszembe a tavalyi év eszméletlenül szórakoztató bűnügyi bestselleréből, A csütörtöki nyomozóklubból. Le merné-e nénizni valaki ezt a titkosszolgálati múlttal rendelkező, penge agyú szupernőt csak azért, mert elmúlt hetven? Vagy mondjuk Judi Dench-et? (Judi Dench szeretnék lenni negyven év múlva.)
A nénizésben (bácsizásban) érzésem szerint van valami nem egyenrangú. És a jelenség másik oldalán ugyanezt érzem, csak másik előjellel: amikor a gyerekeknek azt mondjuk, hogy majd jön a néni, és bekopog, mert hangos voltál, vagy hogy az építő bácsik felújítják a házat. Ebben az esetben a néni, a bácsi valami autoritást feltételez, aki nagyobb, okosabb, hatalmasabb. Ami azt illeti, én igyekszem is kerülni ezt a szóhasználatot, amikor a gyerekemmel beszélek. Egyszerűen csak azt mondom: „Ez a nő a házunkban lakik.” „Ezek a férfiak most épp sárgára festik a házat.” Tudom, ez apróság. De mégis. Így is sokféle hatalmi struktúrában érezheti magát a legapróbb láncszemnek (akár velünk, a szüleivel kapcsolatban is), és én nem akarok egy újabb, a megfeleléssel kapcsolatos elvárást rakni rá. Megkockáztatom, tetszene, ha egyfajta partneri viszonyként fogná fel a felnőttekkel való kapcsolódást. (Odáig még hosszú az út, ami először is a köszönésen át vezet, de rajta vagyunk.) Egyszóval, semmilyen tekintetben nem szeretem a nénizést.
És remélem, én sohasem leszek néni.

Kiemelt kép: Getty Images