Végül is kijelenthetjük, hogy minket, magyar nőket a legkönnyebb boldoggá tenni Európában. Úgy gondoljuk, hogy a mi férjeink segítőkészebbek, mint az átlagos európai férfi. Rettentően hálásak vagyunk a férfiaknak azért, mert… figyelem, gáláns szó következik: segítenek. Támogatnak minket a család nevű kis- és középvállalkozás üzemszerű működtetésében.
Jóindulatunk és hálánk akkor is töretlen, ha egy magyar nő átlagosan még mindig kétszer annyi időt tölt láthatatlan munkával, mint egy magyar férfi.
A nő a házimunkafelelős. Akkor is, ha napi nyolc órában dolgozik, akkor is, ha nem végez kereső tevékenységet, és akkor is, ha az Instagram profilja szerint ő a munka/magánélet egyensúly napsugaras zászlóhordozója.
Valójában a legtöbb nő önkizsákmányolásban él.
Egy magyar anyuka másfélszer annyit dolgozik „második műszakban”, mint mondjuk egy svéd. Azért hozom fel példának a svéd háziasszonyokat, mert ők az érdekérvényesítés terén nem kispályások, dédanyáik már 1943-ban kiszámolták az otthon végzett láthatatlan munka piaci értékét. Kezdeményezték, hogy a társadalom szempontjából leghasznosabb munkát, a háztartás vezetését, a család egyben tartását ismerjék el úgy, mint a többi szakmát: a pályaudvar irányítását, a gyermekek iskolai nevelését vagy a mesterszakács alkotói leleményességét.
Legyen ugyanolyan “közhasznú” az idős beteg ápolása, a család testi, lelki szükségleteinek folyamatos ellátása, kapjon a háziasszony nyugdíjat, ha egyszer ebbe a nesztelen, hálátlan, folyamatos felelősségbe belefárad.
Mi történt 1943 óta?
A háziasszony mint munkakör gyakorlatilag megszűnt Svédországban. A svéd apák 94 százaléka úgy gondolja, hogy pontosan akkora a gyermek gondozásában a felelőssége, mint az anyának. A házimunka sem láthatatlan többé, megfizetik.
No nem a háziasszonyoknak. Nem is a férjeknek. A profi munkavállalónak!
Az állam állja a háztartási szolgáltatások díjának a felét. Az iparág kifehéredett, nőtt az adóbevétel, több ideje maradt a családoknak.
És hogy számunkra mi lenne az ideális? Lapozzanak a Fókuszban rovathoz.