– Zuhanás, a tested rongybaba, ájulásközeli állapot, csattanás. Én akartam, én terveltem ki, mégis iszonyat volt huszonegy évesen földet érni a harmadik emelet magasából – mondja csöndesen Edit, a nyugdíjas sebész. – Nemigen mondhattam el senkinek a történetemet, de most elmondom általad mindenkinek, hogy visszatartsam mindazokat, akiknek megfordul a fejében a tébolyult gondolat, hogy eldobják maguktól az életet. Fontos számomra, hogy végre beszéljek, hiszen 2020-ban drámaian nőtt az befejezett öngyilkosságok száma hazánkban. Pedig becsülni, szeretni, értékelni kell az életet, küzdeni is érdemes érte – ezt egy sebésznek talán el lehet hinni –, és határtalan ostobaság úgy gyakorolni a döntés szabadságát, ahogy én tettem fiatalon. Ha azt is elárulom most, a beszélgetésünk elején, hogy az öngyilkossági kísérletem óta több mint ötven év telt el, közben boldogtalan egyetemistából sikeres pályafutást maga mögött tudó doktor asszonnyá váltam, és hetvenhat éves koromra azt a bónuszt is megkaptam a sorstól, hogy egy gyönyörű, kései szerelemben élhetek, akkor tán sokakat meggyőzök az élet kiszámíthatatlan szépségéről.

Szégyenlős szegénységben 

Nem ismerek olyan sasszemű szépészeti szakembert, aki jól saccolná meg az energikus, mosolygós Edit életkorát. Magam hatvanasnak nézem, pedig nincs rafinált sminkje, a haja „szolidbarna”, a termete kicsi, erős, formás, csak a nagy barna szeme feltűnő, mert különös figyelmet, kedvességet sugároz. Mintha mindenkit biztatna: becsüld önmagad, értékes vagy! Csak akkor veszti fényét az élénk tekintet, amikor felidézi a gyerekkorát.

– Hét testvér, mind lányok, én, a középső, már helyzetemnél fogva is hátrányban voltam. Hiszen a nagyok érettebbek, okosabbak, közelebb állnak a szülőkhöz, a kicsik aranyosak, gyámolításra szorulók, a középen álló kevésbé érdekes – mondja tárgyilagosan. – Volt időm átgondolni a fejlődéstörténetemet, ami elvezetett a precízen kitervelt öngyilkosságomhoz, ezért állítom, már a születésem meghatározó volt. A szüleim gyalog mentek a klinikára, közben anyukám iszonyatosan félt, hogy az éjszaka sötétjében lelövi egy orosz katona. Tehát az érkezésemet nem öröm, inkább rettegés övezte. Erre rímelt a folytatás: szegénység, szeretetlenség. Apukánk tanítói, később iskolaigazgatói, majd főiskolai fizetése nem volt elég hét lány eltartására, anyánk otthon maradt velünk, de az egyik testvérem pontos megfogalmazása szerint inkább gondozónő volt, mint anya. Szokták mondani, hogy az előző rendszerben egységesen voltunk szegények, de mi nagycsaládként alulmúltuk az átlagot. Én csak a barátnőimnél láttam szép szőnyegeket, bútorokat, és náluk tapasztaltam, szeretetben is lehet élni. Mi rokonoktól kapott, szedett-vedett bútorok között éltünk, érzelmi ridegtartásban. Kórteremre hasonlított a szobánk: hét ócska ágy egy helyiségben. Pontosabban nyolc, mert anyukánk a nővéremmel aludt a hitvesi ágyban, apánk a másik szobában lakott. Mi soha nem láttuk a szüleinket összebújni, egymással sem voltak kedvesebbek, mint velünk. És milyen ritkán laktunk jól! Nem éheztünk, de szilvalekváros kenyér volt a vacsora egész télen, vagy étolajat tett anyukánk a tányérokba, megsózta, aztán kimártogattuk. Érthető, hogy a barátnőim szülei kinevettek néha, mert „Editke nagyon mohón eszik”.

Ekkor már elillan a tárgyilagos távolságtartása, és könnybe borult szemmel meséli, hogy hatéves korában elvitte az édesapja egy játékboltba, hogy válasszon valamit. Kezdeti örömét gyorsan váltotta fel rémület, mert megérezte, akármit nem kérhet. Rá sem mert nézni a gyönyörű nagybabákra vagy a fényes kerékpárokra, majd hosszas vívódás után választott egy miniatűr néger babát, pólyában…