Nagyapámnak volt egy álma. A kubikus családba született, gyerekkorában lesántult fiúcska pesti polgár szeretett volna lenni. Az álmoknak ez a természete: nem racionálisak, nem törődnek a tényekkel. Domos pesti lakos sem lett, nemhogy polgár, de egész életében álmodozva emlegette a fővárost, a körutat, ahol ő egyszer majd úgy sétál végig, hogy nem látszik rajta, faluról jött. Biztos vagyok benne, hogy nézi az égi páholyból a dédunokáját, ahogy a Jászain terelgeti „szelíd” parancsszókkal az apját, és nemhogy nem látszik rajta idegenség, de övé az utca, a villamos, és neki szirénázik minden „bam-bam-brüm-brüm”.

Én nem szeretek elcsellengeni a „mi kis falunkból”, a kerületünkből, de Hannára az utóbbi időben rátört a városlakó kalandvágya. A gyakran elszáguldó mentők miatt járunk a körútra, az élő harcsák, a mozgólépcső és az üveglift miatt a piacra (apa néha vehet valamit, de csak iparkodva), és gyakran indulunk városnéző túrákra – csak úgy. Trolival, amit nem szabad busznak neveznem, mert kinevet érte, és minden más eszközzel is. A város csupa meglepetés és izgalom, sokkal színesebb, mint az apának kényelmes Wein János park játszótere.