„A kalapom egy egész egyszerű kalap” – énekelte hajdanán Medgyaszay Vilma, a híres sanzonéit és felsorolta, mi minden van a kalapján: szalag, virág, toll, aranyhalas medence, meg egy valódi kis krokodil, amely rúg, harap. „A kalapom egy egész egyszerű kalap…”

Hol van már a tavalyi hó, hol az a sok bolondos, bájos, megbotránkoztató, derültséget, irigységet, bámulatot egyaránt keltő, versekben, sanzonokban is megénekelt régi kalap? Hol vannak az édes kicsi nők, akik kalapfátylaik mögül szende, pajkos, kihívó és titokzatos pillantásokkal bűvölték a férfiakat? És hol az élclapok megunhatatlan témája: az irdatlan méretű malomkerékkalap, megrakva vastagon csokrocskákkal, virágokkal, gyümölcsökkel, átszúrva dárdaméretű kalaptűvel, körbetekerve muszlinfátyollal, amely úgy lebegett az előkelő dámák után, akár a győzelmi zászló. „Már csak ez hiányozna nekünk – gondoljuk megkönnyebbülve – csúcsforgalomban, trolin, villamoson” Dédanyáink kalapjait nem sírjuk vissza. Viszont, ha feltennénk anyáink kacér is tokját vagy romantikus florentinkalapját, senki meg nem mondaná, hogy „műemlék” a húszas-harmincas évekből. Nyugodtan ráfoghatnánk: most kaptuk Párizsból.

Felszarvazott nők

Mióta viselünk kalapot? Párszáz éve. Az ókorból többnyire csak praktikus fejfedőket ismerünk, kivéve a sisakokat, amelyek nemcsak védték a katonák fejét, hanem a férfiasságot is jelképezték. A nőknek sokáig nem is volt szükségük fejfedőre, mert nem mutatkozhattak nyilvánosan. Annál nagyobb gondot fordítottak a frizurájukra. A mai kalapok őse a középkorban bukkant fel, előbb hatalmas kettős szarv formájában – ez volt a felszarvazott nők kora – ezt követte a várúrnőstílus: a hosszú, hegyes cukorsüveg, amelyről fátyol csüngött le, a hovatartozást jelző hosszúságig. Derékig érő fátyol dukált a polgárasszonyoknak, sarokig érő a nemes hölgyeknek, uszályosan földre terülő az udvari dámáknak. Mindez még semmi a tornyos hajékhez képest, amelyet Fontanges hercegnőről neveztek el fontage-nak (ejtsd: fontázs). A névadó hölgy a korabeli feljegyzések szerint szép volt, mint egy angyal és buta, mint egy alsószoknya. A divat pedig, melyet megteremtett – rémséges. A hajdísz alapja sárgaréz drótból készült, erre kötöződött, tornyozódott a hajfelhőkarcoló, telitűzdelve szalagokkal, művirágokkal, tollakkal, gyémántos hajtűkkel. A frizura kétszer-háromszor akkora volt, mint a fej, és többet nyomott, mint a nő. Annyi ékszerrel díszítették, hogy több országban külön adót fizettettek a haj tornyok viselőivel.

A francia forradalom előtt divatba jöttek a pásztoridillek, és ezzel együtt a kecses pásztorlány-kalapok. A forradalom után roppant nevetséges, elöl csőszerűén elálló, szalaggal az áll alá kötött kalapokban divatoztak a nők. Angliából jött a cilinderfejű kalapok divatja, Firenzéből a széles karimájú, szalmából font florentinkalap. A XVIII. század hatalmas hajóépítményeit tolldíszekkel, virágokkal magasították még elképesztőbb méretűvé, úgyhogy a kocsiban csak úgy fértek el a kalapos hölgyek, ha az ablakon kidugták a fejüket.

A XX. század egyik demokratikus vívmánya

Azzal, hogy egyszerűbb és sokak számára hozzáférhető lett, ledőltek az utca emberét a koronás főktől elválasztó öltözködési korlátok. A királyok és a királynők is pont olyan kalapban jártak, mint a polgárok, és már a divatot sem ők diktálták, hanem a mozicsillagok. Deanna Durbin, a húszas évek hollywoodi álomfilmjeinek üdvöskéje kedveltette meg a homlok fölött benyomott Durbin-kalapot, Karády Katalin pedig a férfias angol fazont. A búgóhangú díva közismert volt kalapimádatáról, jóval később nyilván ezért is nyitott New Yorkban kalapszalont. Vampos stílusához jobban illettek a felhajtható szélű, egyszerű filckalapok, mint a sikkes kis francia madárfészkek, amelyek viszont jól mutattak a bájosan pikáns Tolnay Klárin. Mennyit fejezhet ki a nőből a kalapja? Ezt a rejtélyt próbálta megfejteni a kor híres fotóművésze, Inkey Tibor, aki csodálatos portrékat készített híres színésznőkről és érdekes asszonyokról. A felvételek ugyan fekete-fehérek, mégis új színben mutatják meg a filmekről jól ismert arcokat és a nőiesség varázsát. A kalapdivat akkortájt élte fénykorát, és akinek nem telt mindig új ruhára, vett egy új kalapot, akár hetente. Elképzelhetetlen volt, hogy egy magára valamit is adó nő kalap nélkül menjen az utcára. Nemcsak azért, mert megszólták volna, hanem hajadonfőit olyan érzés fogta el, mintha hiányos öltözékben mutatkozna. A márkája társadalmi helyzetről árulkodott, a fazonja édes kis titkokról. Kacérságról, vidámságról, játékosságról, bohókás, vagy romantikus lelkületről. A második világháború után lehanyatlott a kalapkultusz, a nők fejkendőben és svájcisapkában jártak. Azokban a kendős, lódenes ötvenes években Nusi néni kalapüzlete volt városunkban az egyetlen, amely a divat bástyájaként szegült szembe a micisapkák áradatával. Suliba menet és jövet mindig lecövekeltem a párizsias hangulatú kis üzlet előtt, ahol már a legújabb kreációk is helyet kaptak. Fölöttük trónolt Nusi néni remekműve, fekete nyúlszőrből megalkotva. Naponta megbámultuk, álmodtunk vele, de megvenni senki sem merte. Kinevették volna. Talán emiatt is szoktunk le, a ma már újból divatos kalapviseletről.

Masamódok és mamzelek

Ki hinné, hogy a harmincas-negyvenes években a hazai kalapdivat lépést tartott a párizsival. A tehetősebbek persze Párizsból rendeltek kalapot, de nálunk is sorra nyíltak az elegáns kalapszalonok, ahol főszezonban – februártól június végéig – huszonöt-harminc masamód (kalaposlány) dolgozott. Hosszú asztaloknál ültek, az asztalfőn trónolt a munkavezetőnő, a mamzel. Ő ügyelt arra, hogy a lányok ne ejtsenek hibát, és az ő dolga volt feltűzni a díszt a már kész fejrevalóra. A mintát Párizsból hozatták, és fából pontosan leutánozták. Ez volt a stock, melyre ráhúzták az anyagot, csuromvizesen. A kalapot is úgy kellett öntözni, mint a virágot, hogy formálható legyen. Utána megszárították, vasalták, végül levették a stockról, és lehetett díszíteni. Egyszerűnek tűnik, pedig nem volt az. Budapesten például mindössze három esztergályos tudott stockot készíteni, és alig győztek eleget tenni a megrendeléseknek. A jobb szalonokban ugyanis több száz stockot is tartottak, hogy minden modellnek legyen egy sajátja. Ezek még kézművesdarabok voltak, a női divat bolondos, csibészes, elegáns kis remekei, melyekbe a masamód vasalt lelket.

Fejfedőlexikon

Barett: kerek vagy szögletes formájú, puha fejfedő, férfiak-nők egyaránt viselték. Romantikus darab, főleg a művészek kedvelik.

Baszk sapka: kis, kerek, puha sityak, a baszkok nemzeti viselete. Később erről mintázták a svájcisapkát.

Borsalino: elegáns, puha kidolgozású férfi fejfedő, Humphrey Bogart viselte a híres Casablanca című filmben.

Cowboykalap: az amerikai tehénpásztorok széles karimájú kalapja, mely a női divatot is meghódította.

Fez: vörös filc fejfedő, Keletről származik. A férfiakét fekete vagy kék bojt díszíti, a nőké arannyal, gyönggyel hímzett.

Főkötő: az áll alatt megkötött, textíliából varrt fejkendő, amelyet egyes korokban nehezen lehetett megkülönböztetni a kalaptól.

Frígiai sapka: kúp formájú, puha fejfedő, előrehajló csúccsal. Eredetileg a frígek hordták, tőlük vették át a görögök, a francia forradalom alatt a jakobinusok viselték.

Girardi-kalap: Girardi bécsi színészről elnevezett merev, ovális szalmakalap, lapos tetővel, vízszintes karimával.

Florentinkalap: olasz, szalmából font, hajlékony kalap, nagy karimával. A krinolin korszakában jött divatba, és ma is kedvelt.

Plörőz: női kalapok dísze, göndörített strucctollakból álló sapka. Változó formájú, ősrégi fejfedő. Legújabb változata a sapkaként fejbe húzható karimás fejfedő, puha anyagból és az ellenzős sportsapka.

Sombrero: széles karimájú, spanyol eredetű szalmakalap.

Sportos vagy trottőrkalap: az utcai öltözékhez viselt kis kalapok általános elnevezése.

Tok: karimátlan kalap, olykor ráncolt fejrésszel.

Turbán: keleti hatásra készült női viselet. Textilből – főként selyemből – feltekert fejfedő. 

Vadas Zsuzsa

Nők Lapja 2001/14. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Rosta László