Szégyen és gyalázat, de én – született városi lévén – nem ismerem eléggé a fákat. A rezgő nyárfát csak-csak, mert hogy az rezeg, ha a szél fújja. A tölgyet is felismerem, mert a levelét gyakran festettük az iskolában. A tűlevelűekkel sincs gondom, míg arról van szó, milyen fát vegyünk karácsonyra. De hogy mi a különbség mondjuk a juhar és a kőris között? Ezt már hírből sem tudom – a nevükre is csak a könyvekből emlékezem.

Mintha eltűntek volna környezetünkből a fák. Igazi erdőbe ritkán jut az ember. A városi fák meg – hacsak nem mintaparkban állnak – lassan olyanok lesznek, mint a pincemacskák. Girhesek és koszosak és nincs becsületük. A gyökerüket körülaszfaltozzák, a törzsüket csak akkor vesszük észre, ha egy kutya odarángatja hozzá a gazdáját, a koronájukat pedig szinte sohasem látjuk. Egyrészt mert nincs szemmagasságban, másrészt mert az úgy is szürke a sok füsttől és koromtól.

Nem csoda hát, hogy a városépítőknek is csak ritkán jut eszükbe, hogy meg kellene menteni ezeket a fákat. Az már közhelyszámba megy, hogy egy sor házat csak úgy lehet felhúzni, ha előtte kiirtottak minden füvet, fát, bokrot egy kilométeres körzetben. Aztán négy-öt év múlva hatalmas összegekkel és sok-sok társadalmi munkával parkosításba fognak; hiszen azt már meghatározták, hány négyzetméter zöldterületnek kell jutnia egy főre.

De Debrecenben, mintha mindez másképp lenne. Nemcsak azért, mert itt van a híres Nagyerdő – girbe-gurba sétányaival, dús bokraival. De azért is, mert volt rá gondolatuk, hogy a meglevő növényi környezettel számoljanak. Ha kellett, egy egész utcát arrébb tettek – még a tervezőasztalon –, hogy a későbbi építkezés során megmaradhasson egy fasor. Képesek voltak arra, hogy kötelezzenek egy-egy beruházót, hogy ha kivág egy öreg fát, hát annyi kicsit ültessen el a város területén, amennyinek a körmérete kiadja a kivágott „derékbőségét”. És gondoltak arra is, hogy a város nem ér véget az utolsó betonskatulya falánál. S a városlakó nemcsak termel, rohan, fogyaszt és lakik, hanem élni kíván – együtt a természettel.

Hogy itt nincsenek hegyek, völgyek, tavak és patakok – igazi kirándulóhelyek? Hát terveztek egy debreceni kirándulóhelyet. Ahol a mesterséges tavak rendszere lehetőséget ad horgászásra, csónakázásra, ahol lovagolni lehet, szabad leheveredni a fűre.

Mindez sokba kerül? Hogy kevés város engedhet meg magának ilyen luxust? Az is valószínű. Csakhogy amint Tikász Elek tanácselnök-helyettes és Újházi László csoportvezető elmondta – itt is ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint szerte az országban. Tizenháromezren várnak lakásra. Igényeiket csak úgy tudják kielégíteni, ha egymás után húzzák fel a panelépületeket. Ez megszünteti a városra jellemző kertségek rendszerét, s a zöldségágyások helyére, a hatalmas házak közé füvet telepítenek. Itt is egyre növekszik a zajártalom, hiába terelik az- autók forgalmát – amennyire lehet – a városon kívülre. Növekszik a levegő és a víz szennyezettsége – még ha igyekeznek is kitelepíteni a belterületről a nagyüzemeket. Itt is parancsként hat a népgazdasági érdek, és nem mondhatnak megálljt a Biogál nagyerdei fejlesztésének.

De megértették, hogy az ember és a természet kapcsolata nem merül ki annyiban, hogy néhány hektárt kiparcelláznak a kiskert-kedvelőknek. Hogy előre kell tervezni, miképp hasznosíthatnák a belvizeket, hol milyen módon telepítsenek erdőket. Mert a most élni kezdő növényi környezet néhány évtized múlva a város tüdeje lehet. S a belvizek összegyűjtéséből létrehozott mesterséges tavak sem néhány száz ember pihenését szolgálják csupán. – A talajgazdálkodás is segíthet a jövőben.

Hiába, hogy ma még a szükség parancsol a városaink képének kialakításában. Meg kell tervezni, hogy ezek a városok miképp szövődnek össze majd a természettel. Hogy ne csak pusztítsuk környezetünket, hogy együtt éljünk a világgal. Hogy az ember ne csak városlakó legyen a kőrengetegben.

Nagy Ida

Nők Lapja 1982/15. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Nagy Gyula